Pár napja belesodródtam egy vitába. És máris kezdem a rizsahintést... A "belesodródás" az egy olyan szó, ami egy ilyen "én szinte ott sem voltam" hangulatot  kölcsönöz a dolgoknak. Mintha az minden teljesen a hatáskörünkön kívül történt volna. Pedig nem ez a helyzet; az ember nagyon is ott van mindig, csak szereti letolni magáról a felelősséget. Nem is mindig vagyunk ennek tudatában...

Na de vissza a tárgyhoz. Azt gondoltam, hogy korábbi ígéretemhez hűen leírom, mi zajlott a fejemben a vita hevében. Pontosabban, milyen párbeszéddel tudnám leginkább rekonstruálni az egész vita dinamikáját - nyilván nem konkrétan egy ilyen párbeszéd zajlott le a fejemben. Azzal már orvoshoz illene fordulnom :) Megpróbálom szembeállítani a két oldalt, így szemléletesebb lesz. 

A jobbik (igazi?) éned <<< >>> Nagybetűs EGÓ

Jajj, ne menjünk bele így... <<< >>> Miért? Ő akarta, ő hozta fel.

Oké akkor próbáld meg elmondani. <<< >>> Nem látod hogy nem érti?

Próbáld akkor még egyszer, másképp. <<< >>> Mondom, nem érti. Biztos nem is akarja érteni!

Az érzéseiről beszél... <<< >>> Hah! Semmi oka így érezni

De ezek akkor is érzések... Valami okozza őket. <<< >>> Persze, de ez az ő baja!!! Én semmit nem tettem érte!

Türelmesen mondd el megint. Mik a TE érzéseid? <<< >>> Érzések? ÉRZÉSEK? Azt érzem, sérül az igazságérzetem, de nagyon!!!!

Simítsuk el... <<< >>> Persze, hogy megint alulmaradj? Mondd meg a frankót, azzal nem segítesz, ha elkened a dolgot!

Miért mondja ezt, miért érzi ezt... <<< >>> Védekezz! Háríts! Nem te tehetsz az egészről!

Megpróbálom elmondani... <<< >>> Támadj! TÁMADJ!

Ilyenkor, a végén már nagyon halk a "jófiú" szava. És itt jönnek azok a mondatok (vagy az a hangsúly), amiket utólag - ha egy kis jó érzés van benned, vagy ha tényleg fontos neked a másik - megbánsz. Jó esetben van is benned annyi, hogy bocsánatot kérsz utána - ehhez persze az kell, hogy a jobb oldali fickó ne hangoskodjon túl sokat ("Még TEEEE akarsz bocsánatot kérni?").

Azt hiszem, akkor merem majd kijelenteni, hogy tartok valahol az igazi önfejlesztésben, amikor a párbeszéd KÖZBEN tudom magam nem csupán tetten érni, hanem meg is tudom fordítani az egyébként várható, borítékolható végkimenetelt. És ez NEM azt jelenti, hogy el kell kerülni minden nézeteltérést. De lehet ezt úgy is csinálni, hogy nem sebzed halálra a másikat. Mert szép és jó, ha a saját hibáját legalább így utólag képes belátni, és látni az ember, de ettől még a vita hevében bizony sebeket ejthet a másik félen. Gyakran pont azon, akin igazából soha nem akarna sebet ejteni.

Láttam egyszer egy képet, valami olyasmi volt ráírva hogy "Törj össze egy vázát. Most ragaszd össze. Ugyanolyan lett? Na, látod..." Ez nagyon tetszett. Mert gyönyörűen, szemléletesen mutatta meg, hogy az egymáson ejtett sebek bizony nyomot hagynak. Szerencsés estben pici nyomot. Még szerencsésebb esetben 99%-ban tudod restaurálni a dolgot. 

De legjobb lenne el sem jutni idáig, nem igaz?

Szánj rá egy kis időt, hogy végiggondold az utolsó vitádat, amibe "belesodródtál". Hidd el, megéri, akár utólag is végiggondolni, hogy milyen motiváció vezérelt valójában! A szokásos kártyákon olvasható kérdések (ld. a képen) segíthetnek, hogy picit más szemszögből tudd végiggondolni a dolgot!