Aki aktívan gyakorolja a szülői feladatokat, valószínűleg elég gyakran szembesül azzal a dilemmával, hogy vajon mi a leghatékonyabb kezelési módja annak, amikor egy gyerek rossz fát  tesz a tűzre. Van aki a spártai módszerekre esküszik, és van aki liberálisan fogja fel a gyereknevelés kérdését. És persze vannak a ""középutasok", akik próbálnak ellavírozni a szigor és a megértés kanyargós, zuhatagokkal tarkított folyamán....

Nem célom tanácsot adni, inkább kérdéseket vetek fel, melyek valószínűleg minden szülő számára ismerősen csengenek majd  és nem bánom, ha az olvasók megosztják a gondolataikat ezzel kapcsolatban. Elvégre, akár tanulhatunk is egymástól.

A dolog nehézségét az okozza, hogy a gyerekek tőlünk, szülőktől tanulják többek között a düh kezelését is. Nem is feltétlen tanulnak tőlünk, hanem sokkal inkább lemásolnak minket. Így aztán, ha a felnőtt fejjel idiótának nevezhető viselkedésre, vagy szófógadatlanságra, vagy bármi más problémára dühösen reagálunk, azzal egy mintát adunk nekik... De azért szülőként ember legyen a talpán, aki higgadt tud maradni minden helyzetben (kell ez egyáltalán?). És persze az sem baj, ha látják, hogy egy adott cselekedet a környezetükből milyen reakciót vált ki - szerintem.

Mert a gyerekek egyfelől próbálkoznak, feszegetik a határaikat.... Sportot űznek ebből :) Másfelől, ami a legdurvább élmény (szerintem minden szülőnek, de nekem tuti), amikor tükröt tartanak elénk. Én próbálom mindig figyelni magam (amikor ki nem esek ebből a szerepből persze), és azt látom, hogy amikor a gyerek valami olyat csinál, ami a saját gyerekkorom kapcsán valami módon megérint, na, ott szakad el legkönnyebben a cérna. És ez lehet sokféle dolog.

Mondjuk megcsinál valamit, amit mi soha nem mertünk volna (tudat alatt irigyek is lehetünk). Vagy valami olyat tesz, amit mi is tettünk, de utólag bánjuk, hogy olyanok voltunk gyerekként (semmiképp nem akarjuk hogy olyan legyen, mint mi voltunk, "ne ess te is ebbe a hibába fiam/lányom"). De lehet ez jelenbeli dolog is. Pl. megvan az, amikor kérsz valamit a gyerektől, és az a válasz, hogy "egy perc", vagy "mindjárt" - ötödik kérés után is? Miután túl vagyunk az ebből fakadó elkerülhetetlen idegeskedésen, nyugodt fejjel, és nagyon önkritikusan gondoljuk végig, hogy MI hányszor mondjuk ugyanezt a gyereknek, ha kér valamit....

Vagy van egy olyan - elég gyakori - verzió is, amikor elképzeltük, volt egy képünk arról, milyen lesz a gyerekünk, és a legjobb nevelés dacára sem úgy formálódik, ahogy terveztük (mert szerencsétlen nem tehet róla, de más jellem, megesik az ilyen)...

Akármi is az ok, egyszer csak ott találjuk magunkat egy helyzetben, amiben vagy van képességünk egyáltalán arra, hogy végiggondoljuk a dolgot, vagy simán belesodródunk, és a helyzet hozza a reakciónkat.

Mit teszel?

• Próbálod értelmesen megbeszélni a gyerekkel, hogy ez azért mégsem lesz így jó?
• Kiabálsz egy picit, de ennyiben ki is merül a dolog?
• Azonnal valamilyen retorziót eszközölsz (pl. tévé, kedvenc játék, egyéb fontos dolog megvonása meghatározott ideig)?
• Sarokba állítod? Vagy mosolyszünet, és látványosan nem beszélsz vele?
• Rögtön repül a füles, hadd tanulja meg, mi a rend?

És nem ér azt mondani, hogy az elsővel szoktál kezdeni, és ha nem válik be, jön a második pont, majd a harmadik, stb :) Az érdekel, hogy meddig mész el? "Csak" az értelmes beszédig, vagy akár a testi fenyítésig is? Nálad hol a határ? Mit tanul a gyerek az egyikből, és mit a másikból? És mennyire következetesen gyakorlod az adott mintát?

És még egy érdekes kérdés: bocsánatot kérsz utólag a gyerektől, ha elszállt az agyad, és esetleg olyat mondtál, amit nem kellett volna? Ne félj bevallani legalább magadnak, ha néha túlzásokba esel - szerintem nincs szülő, aki ne ragadtatná el magát néha. Megbeszéled vele ezt utólag?

Nagyon kíváncsi vagyok a válaszokra.