Személyes tapasztalások, élmények az önfejlesztés tükrében - őszintén egy rögös út állomásairól

Coach your life, avagy tedd jobbá az életedet!

Filmfikázás mesterfokon

2018. július 06. - Einarr

Mostanában igyekszem a lehető legtöbbet járni moziba (esetemben ez kb kétheti rendszerességgel egy film). Egy-egy film előtt nem tudom megállni, hogy bele ne olvassak egy-két kritikába, hogy mégis mire számítsak. Na, ez az, amiről azt hiszem, hamar le kell szoknom.

Két filmet is láttam a közelmúltban, melyek kapcsán megfigyelhettem a „mindegy mi megy, csak fika legyen” jelenséget. Az egyik a Solo – egy Star Wars történet, a másik pedig A Jurassic World.

Mi a közös mindkét filmben? Hogy a vérbe le lettek fikázva.
Mi a közös MÉG a két filmben? Hogy ez teljesen alaptalanul, szar marketing, vagy életükben megkeseredett, önjelölt megmondóemberek hatására történt, de két filmnek ehhez nem sok köze van.

20150611jurassic-world13.jpg

Persze, biztos én vagyok igénytelen filmfogyasztó, hogy egy Jurassic World-től nem várok nagy színészi mélységeket, csavaros történetvezetést, vagy elképesztő fordulatokat. Valljuk be őszintén: ha az ember megnéz egy Jurassic filmet, akkor a lehető legszebben kivitelezett, baszott nagy dínókat akar látni a filmvásznon, akik lerágják a gonosz szereplők húsát, a jók meg a végén megmenekülnek. Igazán nem tudom felfogni, hogy aki beül egy ilyen filmre, az mégis mi a faszra számít? Eredeti párbeszédekre? Kiforrott karakter ábrázolásra? Mély mondanivalóra? Azon  külön röhögtem, mikor felrótták a kritikákban, hogy Jeff Goldblum milyen gagyi szerepet kapott az új filmben – mintha a régiben minimum Oscar díjas alakítása lett volna. (Zárójelben jegyzem meg, hogy bezzeg a Marvel filmek hányszor vannak istenítve, pedig ez a Fekete Párduc például dög unalmas volt, legalábbis addig, amíg bele nem aludtam – de ez persze nyilván ízlés dolga is)

Ha mélységeket akarsz a vásznon, ne egy dinoszaruruszos franchise ötödik részére ülj be, hanem valami mélyebb mondanivalójú filmre, ott lehet gondolkodni. Mármint, igazán. És no offense, csodás filmek vannak, amik erre alkalmasak, tehát nem azokat kívánom itt degradálni, akik ilyen módon próbálnak szellemi táplálék után nézni ebben a sekélyes, felszínes világban.
Én az ok nélküli, „mindegy mit írunk, csak mondjuk meg jól” jellegű, ok nélküli fikázás, mint jelenség ellen emelek szót. 

De lássuk a másik filmet, a Solo-t. Mi tagadás, a marketingeseknek és pr-osokmak, akik ezért a filmért feleltek, a büdös életbe nem adnék munkát többé a filmiparban, mert csak annyi helyen baszarintották el a dolgot, ahány helyen lehetett. Már úgy ültél be a filmre, hogy tudtad, „a főhős mellé oktató kellett, olyan tapasztalatlan volt”, meg „a rendezőket menesztették, olyan szart csináltak”, és egyébként is „folyamatosak voltak a problémák a film körül” és „Harrison Ford óva intett mindenkit, nehogy elvállalja ezt a szerepet”.
Édes istenem.... Kríziskommunikáció, nulladik lecke, hogy az ilyeneket kezelni kell, mégpedig azonnal. De itt valahogy úgy lehettek vele, hogy sebaj, a Star Wars franchise neve majd elviszi a hátán a dolgot, mondjanak bármit is a sajtóban.

Jó nagy bukta is lett belőle. De, és ez itt egy hatalmas DE...

Ennek semmi köze nem volt az elkészült filmhez!

Mit láttam én? Egy fiatal, tulajdonképpen noname srácot, aki a lehetőségeihez mérten tökéletesen utánozta le az „igazi” Han Solo mimikáját, gesztusait. Egy filmet, ami végig kalandos, feszített tempójú volt, nem voltak „csakazértis”alapon feleslegesen beleerőltetve olyan franchise karakterek, melyek a többi epizódban szerepelnek, de itt nem lett volna igazi funkciójuk. Egy filmet, ahol kiderül, miért olyan szakadt a Millenium Falcon honnan jön Han és miért lett Solo, mi tette olyanná, amilyen lett, hogy nyerte el Landotól a hajót, stb stb.... Lehet fikázni, de szerintem ez egy kurva jó kis film volt – megkockáztatom, hogy a legjobb, mióta a Disney rátette a kezét a franchise-ra, de mindenképpen százszor jobb az Ébredő Erőnél és az Utolsó Jedi-nél.

solo.jpg

De persze, le kellett ezt is húzni. Mert a tömeg nagy úr. Mert ha egyik ezt mondja, már mindenkinek ezt kell mondania. Nyilván nem volt hibátlan film, de hát, melyik az?

És igen, tudom, hogy világszerte tulajdonképpen bukta volt a Solo. Az előbb említett marketinges csapat leszerepelt, de az időzítés sem volt szerencsés. Pedig lehetett volna ez egy sikerfilm is – meglátásom szerint ez NEM a filmen magán múlt.

Sorolhatnám még itt a példákat az elmúlt időszakból, de igazság szerint kezdek ott tartani, hogy ha elég sok rossz kritikát olvasok el valamiről, akkor tuti beülök rá, mert nem az jut eszembe, hogy a film szar, hanem hogy a nagyokosoknak valamiért savanyú a szőlő. És bár van egy kifejezetten vicces vetülete annak, amikor mindenki előadja, hogy egy-egy filmtől micsoda karakterábrázolást, jellemfejlődést, mélységeket és/vagy mondanivalót vár, közben hajlamosak vagyunk megfeledkezni egy fontos dologról. Nevezetesen, hogy a mozi az a szórakoztatóiparhoz tartozik. Az emberek nagyobbik része kikapcsolódni jár oda. Ez nem jelenti azt, hogy egy filmnek ne lehetne mondanivalója, mélysége, vagy ne gondolkodtathatna el, ill. hogy ne lehetne egy karakter „több dimenziós”. De azt, hogy egy adott filmnek mi a szerepe, azt jó lenne tisztán látni. Jó, hogy nem a Sharknadotól várunk csodát.

Úgyhogy azt például már előre tudom, hogy beülök majd Jason Statham cápás filmjére. És remélem, kurva jól lesz megcsinálva a cgi cápa, és NEM, nem várom, hogy Statham ezzel nyerje meg az Oscart (mint ahogy egyik filmjétől sem várok ilyesmit), és nem, nem fogok utána kritikát írni arról, hogy már megint ugyanolyan karaktert hozott, mint az összes többi filmjében.

De persze, én csak egy egyszerű mozilátogató vagyok.

Milyen a jó hit?

Az utóbbi időben úgy a gyermeknevelés, mint az általános emberi értékek kapcsán számtalanszor találtam magam szembe a hit kérdésével. Ki hisz jól? Mi kell ahhoz, hogy higgyen az ember, és egyáltalán, több, vagy jobb lesz-e az ember a hit által?

Jómagam ateista nevelést kaptam. A szüleim nem voltak hívők, ugyanakkor nem álltak útjába annak, hogy kamaszként, a saját kíváncsiságomtól vezérelve utánaolvassak picit a dolgoknak. Én mindig is azt éreztem, hogy az anyagi világon túl kell lennie valami másnak is. "Valami van a levegőben" - mondhatnánk. Nem hit volt ez, inkább csak afféle megérzés. Ezek után könyv könyvet követett, és elkezdtem eljárni különféle spiri összejövetelekre is (bocs, a 15 évesen abszolvált agykontroll tanfolyamot nem is veszem ide). Ezek a lehető legváltozatosabbak voltak, nem cövekeltem le egyetlen guru mellett sem, és nem köteleződtem el egyetlen vallás mellett sem. Talán Osho könyvei gyakorolták rám a legnagyobb hatást, de nem az egyedülit. Szépen lassan kezdett kialakulni a saját hitem. Természetesen ez nem egy vallás, és szektát sem fogok alapítani. Utólag ugyanakkor hálás vagyok a sorsnak, hogy a saját megérzéseim, ösztöneim által vezérelve tudott kialakulni a hitem. De az a legszebb az egészben, hogy mikor beszélgetünk erről a párommal, kiderül, hogy valahogy úgy alakult, hogy a saját, "autodidakta" hitem teljesen összeegyeztethető a keresztény értékekkel. De közben a buddhista tanításokkal is, és gyanítom, hogy ha mélyebben utánaolvasnék, akkor sok más vallással is így lenne. Talán pont azért, mert nem veszek el a részletekben, hanem a nagy egészet próbálom nézni... Nem tudom. 

rube_060102-pie-religions.png

Nézd meg ezt a képet. Nézd az arányokat... Bármelyik vallást is gyakorlod, innen nézve nagyképű állításnak tűnik egyetlen igazságként kikiáltani BÁRMELYIK vallás tanait... Viszont a bolygó népességének 86,7%-a láthatóan hívő, ami mindenképpen elképesztő arány.

Szerény véleményem szerint mindenki ugyanarról beszél, csak másképp. Örök vitatéma az egyház szerepe... Én az "emeld fel a követ, és én ott vagyok" híve vagyok. Én nem hiszem, hogy kell templom az imához, sőt, semmi sem kell hozzá, csak nyitott szív, és persze hit. Teljes mértékben elhiszem, hogy a régi tanítások közül túl sok maradt ki a mai Bibliából.... Hiszen azt emberek rakták össze, és emberek belátására volt bízva, mi kerül bele, és mi nem. Az a durva, hogy ezeket már bőven az előtt így láttam, hogy egyáltalán tudomást szereztem volna az apokrif iratok létezéséről...

Emellett pontosan azért, mert nekem bizony van hitem anélkül, hogy ezt bárki megtanította volna, azt sem hiszem, hogy nekem ne bocsátanának meg odafent ugyanúgy, mint azoknak, akik pl. meg vannak keresztelkedve és rendszeresen járnak templomba. Nekem az az érzésem, hogy odafent sokkal kegyesebbek, mint azt idelent hisszük, és sokkal kevésbé szőrszálhasogatóak, mint ahogyan az idelent be van állítva. Nevezzük ezt a valamit angyaloknak, istennek, egyetemes univerzumnak, Erőnek, vagy bármi másnak - szerintem ezek részletkérdések - igenis azt gondolom, azt érzem, hogy egyetlen szóval leírható, hogy mi van odafent: szeretet. 

És nem hiszek benne, hogy amikor rossz történik velünk az valamiféle "büntetés". Tanításnak inkább mondanám. Nyilván történhetnek velünk olyan borzalmak, melyekre utólag SEM tudjuk jó szívvel mondani, hogy "ohhh, ez csak egy tanítás volt"... De valami miatt azt érzem, hogy ez bizony így megy. Hálát adok a sorsnak/Istennek/az univerzumnak/nevezzük ahogy akarjuk, hogy nekem egyelőre nem kellett semmilyen komolyabb "oktatásban"  részt vennem.  Gondolom a hívők az ilyen csapások után mondják egymásnak, hogy "ne veszítsd el az Istenbe vetett hitedet". De hát akkor mégis oda jutunk, hogy minden csupán tanítás, amit idelent tapasztalunk. Az én hitem szerint tanulni jöttünk ide. Aki megtanulja a leckét, az mehet tovább, aki nem, az még végigjátssza ugyanazt párszor, amíg nem tanul belőle.... 

Tehát mi a jó hit? Ki az, aki igazán hisz? Az, aki betartja a "szabályokat", elmegy templomba, elmegy gyónni, de ezen túl nem törődik az egésszel? Vagy az, aki bár távol marad a templomtól, de mégis keresztény értékek szerint él? Vagy az, aki nem is hívőként tekint magára, de mégis minden tettében és gondolatában ott van a HIT valami megfoghatatlan, nálunk hatalmasabb, és szebb, jobb dologban? Adott esetben imádkozik is, maximum nem úgy, ahogy a "nagykönyvben" meg van írva (bár jómagam pl. a Miatyánkot egy elképesztő erejű imának tartom)?

Többek leszünk-e a hit által? 

Messzire vezető kérdés, hogy jobb ember-e az, aki hisz.... Ha feltételezhetnénk, hogy pl. a hívők minden percben a tízparancsolat szerint élnek, akkor ez nem is lenne kérdés. De hát az emberek többsége nem így él, hívő legyen, vagy sem. Maximum törekszik rá. Gyarlók vagyunk. Ugyanakkor hiba lenne nem észrevenni, hogy ha a hit helyesen van átadva egy gyermeknek, akkor a jó és a rossz közötti különbség valószínűleg könnyebben elsajátítható, mint azok esetében, akik semmiféle vallásos neveltetést nem kaptak. Csakhogy itt megint óriási emberi felelősség is van a dologban, mert egy arra hajlamos gyermekben a bűnök túlzott kihangsúlyozásával komoly frusztrációt is kiválthatunk - nem szükségszerű, hogy így lesz, de benne van a pakliban -, emellett rossz pedagógiával egyáltalán nem lehet átadni ezeket a dolgokat.... De ez akkor megint nem hit, hanem pedagógus/szülői nevelés kérdése. És azt se felejtsük el, hogy ez egy útravaló csupán. Az, hogy felnőttként hogyan élünk a gyermekként magunkba szippantott tudással, hogy mennyire engedjük, hogy a mag szárba is szökkenjen, már csakis rajtunk áll. 

Tehát igenis többek lehetünk a hit által, de önmagában a vallásosság - legyen szó akármelyik vallásról - nem garancia erre. Azt, hogy milyen emberek vagyunk, végső soron az határozza meg, hogy hogyan éljük az életünket, nem pedig az, hogy eközben pontosan mit, és hogyan hiszünk, vagy hogyan nevezünk.

Azt gondolom, nem szabad egyféle vallásra korlátozni ezt az egész témakört. Mert ha pl. összehasonlítunk egy buddhista és egy keresztény értékek szerint élő hívő embert, végső soron nem olyan sok különbséget fogunk találni közöttük, és mindkét vallás alapértékei és erkölcsi normái csakis pozitív irányba mozgatják az emberiséget. Odafentről pedig ez az, amit néznek. Csak én érzem így?

Mindenki, aki egy picit is nyitott ezekre a dolgokra, ösztönösen a fényt keresi. Hogy ki melyik valláson keresztül találja meg, hogy kinek mi az a kapu, amin keresztül közelebb kerülhet a fényhez, az, ha globálisan nézzük, teljesen lényegtelen. 

 

 

Miért nincs tévém?

Plusz egy kihívás, amin csak nyerhetsz!

Most nyilván a legtöbben valamiféle újhullámos, ál-intelligens ömlengésre számítanak a média népbutító hatásáról, egy csipetnyi felsőbbrendűségi érzéssel fűszerezve, hogy „mindenki birka csak én nem”...

De én másképp közelíteném meg a dolgot. Két példán keresztül.

1. példa

Az első példában hazaér a munkából apu/anyu, a gyerekekkel együtt, akiket felszedtek a suliban/oviban. Ledobják magukról a cókmókot, majd saját magukat is ledobják a kanapéra, benyomják a tévét, ami ettől kezdve szakadatlan duruzsolással adja meg az alaphangot a család további együtt töltött óráihoz. Ha mesecsatorna van, akkor a gyerekhez kell ötször szólni, mire meghallja, mit akarnak tőle, ha híradó, akkor apu/anyu hasonlóképp elvarázsolt állapotba kerül (az adott műsor érdeklődési körnek megfelelően tetszés szerint behelyettesíthető). Aztán hazatér a másik szülő is, aki „ledobások” után ugyancsak leveti magát a tévé elé.

Ettől kezdve a család hátralévő ébren töltött óráit a tévé fogja uralni:

„Híradó után megvacsizunk”

„Ez a kedvenc műsorom, nem lehetne utána?”

„Anyaaaaaa még csak ezt az utolsó mesét (esélyesen valami Cartoon Network-ös agyromboló szarság megy természetesen)”

„Végre reklám, most kiszaladok vécére”

„Mit nézünk este?”

„Meddig tart ez a film?”

És sorolhatnánk. Az este további része a tévé köré épül. A kedvenc sorozatunk kezdetéig jó lenne lerakni a gyerekeket. A Híradót jó lenne megnézni, mert mi lesz velünk a világ hírei nélkül. Az aktuálisan futó valóságsó/tehetségkutató/kvízműsor kihagyásának pedig már a gondolatára is feszültek leszünk.

Végül egyik, vagy mindkét felnőtt a tévé előtt félig beájulva végzi be az estét. Jobb esetben a nappaliban, rosszabb esetben a hálóban, mert ugye ott is van tévé, ami, ha nem vigyázunk, szépen lenullázza az estéink szexszel történő megkoronázásának esélyét.

tevenezocsalad.jpg

kép forrása: myforeverwriting.blogspot.hu

2. példa

Lássuk a második példát. Hazaér anyu/apu a gyerekekkel. Ledobják a cuccot, és együtt összekészülnek a vacsorához. Közben megbeszélik, kivel mi történt aznap, bár a gyerekek szokás szerint szűkszavúak a sulis események tekintetében. Az egyik leül színezni, a másik picit duzzog, hogy nem kapja meg a telefont játszani, de aztán betársul a rajzolásba, vagy kimegy a kertbe a focilabdájával/legózik egy picit a szobában. Megérkezik a másik szülő is. Mindenki elmeséli, milyen napja volt, majd közösen megvacsorázik a család. Egy kis közös játékot követően jöhet a fürdés, majd az esti meseolvasást/éneklést követően az alvás. Miután a gyerekek már a helyükön vannak a saját ágyukban, a szülők nyugodt körülmények között tudnak egymással is törődni egy picit. Beszélgetnek, mindenféléről, vagy közösen olvasnak, nagy ritkán megnéznek egy filmet (laptop is elég, de semmiképp sem kell tévéadás a mai világban ehhez). Az esti fürdés után következhetnek a testi örömök, majd a jól megérdemelt alvás.

Szerintem nem kell rákérdeznem, melyik példát látjuk követendőnek, bár ahogyan mostanában a nagy többség él, ez már-már szektásnak tűnhet :))) Dőlt betűvel szedtem a lényeges szavakat... És távol álljon tőlem, hogy a tévét valamiféle ördögi masinának állítsam itt be, de az igenis tény, hogy brutálisan rátelepszik a mindennapjainkra, ha hagyjuk.

És bár az elején megígértem, hogy nem a tévé népbutító, manipuláló hatására fogok rámenni most, de az tagadhatatlan, hogy a tévéműsorok, kiváltképp a híradók, nem azért vannak, hogy emeljék az ember hangulatát, vagy energiaszintjét. Inkább rád tolnak egy kis halált, egy kis tragédiát, hogy te azért szerencsésnek érezhesd magad, akármilyen nyomorult is az életed.

Nekem gyerekkorom óta az életem nagyon szerves része volt a tévé, és csak az elmúlt másfél évben élek nélküle, így van rálátásom mindkét oldalra.

Címszavakban összefoglalnám a tévémentes élet előnyeit:

  • Rengeteget beszélgetünk egymással. A gyerekek lefektetése után van, hogy órákig csak beszélgetünk. Azt gondolom, hogy az ilyen beszélgetések elmaradása az egyik legjelentősebb, és ezzel egyidejűleg valószínűleg leginkább alulértékelt veszélyforrás a párkapcsolatokra nézve. De ha nem beszélgetsz úgy IGAZÁN a másikkal, akkor nem is fogod őt ismerni, és ha nem fogod őt ismerni, akkor a problémákat sem fogjátok tudni közösen megoldani, vagy ha mégis, akkor sokkal nehezebben és fájdalmasabban fog ez sikerülni. És lehet mondani, hogy egy kis tévébe senki nem halt bele, mert ez tényleg igaz. De ha te minden este tévézel, akkor tedd fel a kérdést magadnak: mikor dumáltál a pároddal utoljára mondjuk csak egy órán keresztül, megszakítás nélkül, úgy, hogy semmi, de TÉNYLEG semmi nem vonja el a figyelmedet? Esélyesen riasztó számot kapsz, ha őszintén belegondolsz. Pedig egy óra beszélgetés nem is olyan sok idő, ha téged tényleg érdekel a másik, és tényleg szereted őt. 

  • Mi szervezzük a napjainkat. Nincs kedvenc műsor, amit mindenáron látni kell, nincs Forma 1, amit feltétlen követni kell, nincs híradó vérrel és halállal esténként ugyanabban az időpontban, és nincsen sorozat sem, amit befeszülve kell nézni minden áldott este, vagy akár minden héten egyszer. Ha a tévé bűvkörében élsz, akkor valószínűleg fel sem fogod, mekkora szabadság ez. Lehet, hogy  azt gondolod, kiszámíthatóságot és rendszert ad a mindennapjaidnak, de a spontaneitást lenullázza, és igazából ez nem rendszer, hanem rabság. 

  • Nincs non-stop alapzaj és villódzás a háttérben. Mindkettő baromira el tudja vonni az ember – gyermek és felnőtt – figyelmét, többnyire a másik embertől.

  • Felpezsdülő szexuális élet. Mert ha nem a tévé előtt ájulsz be, akkor bizony erre is esélyed nyílik. Mondom a science fictiont: akár minden este!!!

Szerintem a fenti okok közül egy is elég lenne, de így együtt elég impozáns a lista, nem?

De nem akarok álszent sem lenni. Én is nézek sorozatokat, csak nem tévén, hanem online, és többnyire évadonként :) De ez elég ritka, és nem is rendszeres. Nézünk néha filmeket is, de nem vagyunk ráfeszülve, szívesebben megyünk moziba, ha filmezni szeretnénk. És igen, a költözésünk után lesz egy bazi nagy tévénk is – amit jó eséllyel alig fogunk használni, de egy-egy film erejéig azért jó lesz :)

Persze, mielőtt az a vád érne, hogy lefestettem itt magamról, magunkról az ideális családot, közlöm, mi sem vagyunk tökéletesek, mert bár a tévét kiiktattuk, de cserébe szüntelen harcot vívunk az "okos eszközökkel", melyek a gyerekek kezében kontroll nélkül a tévéhez hasonló (vagy nagyobb) károkat tudnak okozni. És bizony több közös játék kellene a gyerekekkel, ebben  is van hová fejlődni, és próbálni kellene kevesebbet dolgozni a gépnél, még akkor is, ha épp mondjuk lapzárta van másnap, vagy épp egy könyvet akarunk leadni a nyomdának...  Szóval van hová fejlődni, hiba lenne tagadnom. De a tévére vonatkozó passzusok igazak.

Én már soha nem cserélném el ezt az életet egy „tévés” életre. Az megölne valamit, ami most nagyon fontos része a közös életünknek.

És mi ez a kihívás, ami a címben szerepel?

Amennyiben egy picit is magadra ismertél, és párkapcsolatban élsz, kérlek, próbáld ki a következőt! Amikor nyugiban tudsz lenni a pároddal, akkor tévé kikapcs, telefon vagy kikapcs, vagy lenémít/repülő üzemmódba rak, és legyen egy olyan közös órátok, amikor semmi mást nem tesztek, csak egymással beszélgettek - bármiről! Úgyis adja majd magát a téma, hisz remélhetőleg nem idegenként éltek együtt. Ha igen, azon is lehet segíteni, csak ott elsőre ez lehet, hogy fura, kellemetlen lesz. Szóval add oda ezt az egy órát a párodnak úgy, hogy semmi, de semmi nem osztja meg a figyelmedet. Mondd el neki, ami benned van, ami történt veled aznap, ami a szívedet nyomja, amitől boldog vagy - bármit, csak beszélj. Ha pedig ő beszél, figyelj rá igazán, hallgasd meg. Ez nagyon egyszerű kis gyakorlatnak tűnik, de ijesztő, hogy mennyire sokak mindennapjaiból hiányzik. Lehet, vállat vonsz, hogy "áh, én mindig beszélek vele", de gyanítom, hogy az emberek nagyobbik része úgy IGAZÁN nem beszél a párjával, maximum a mindenféle dolgok végzése közben, hiszen úgy hatékonyabb. De én itt arra hívlak fel, hogy legyen egy órád, amikor EZ a program, és SEMMI MÁS. 

Őszinte leszek: részemről óriási hiba volt, hogy erre  korábban nem fordítottam kellő figyelmet. Ha azt akarod, hogy a kapcsolatod erős lábakon álljon, akkor erre iszonyú nagy szükség van... Ha pedig nem megy, az is egy jel. Ha azt érzed, a másik nem figyel rád ilyenkor, az is egy jel. De ha nem is próbálod meg, akkor a jeleket sem fogod látni, és szépen benne dagonyázol majd egy kapcsolatban, amiből lehet, hogy inkább menekülni kéne - vagy hagysz ellaposodni, majd szépen tönkremenni egy olyan kapcsolatot, ami kiválóan működne, ha fordítanál erre egy kis időt. 

Tehát az elkövetkező napokban legyen legalább egy órád, egyetlen rövid kis órád, amikor minden zavarástól mentesen, meghitten beszélgetsz a pároddal. Arról ami neked fontos, és arról ami neki fontos, és persze arról, ami nektek fontos. 

Komolyan mondom, ha csak egyetlen ember visszajelez, hogy megtette ezt, már megérte a billentyűzetet koptatnom :)

 

Rólam

Hobbisportoló, aki nem fél picit meghalni minden egyes alkalommal, amikor edzőterembe megy, és nem fél erről lelkesen írni. A vállalkozói létben bukdácsoló, mozaikcsalád örömeit napi szinten megélő, boldog párkapcsolatban élő két plusz kétgyerekes, friss negyvenes apuka. Life coach, ha ideje engedi. Horgász, ha a gyerekeknek van hozzá türelmük, és idő is akad rá. Javíthatatlan álmodozó. Örök gyermek, aki nem tudott felnőni. Szerelmes férfi, aki az érzelmek egy egészen új spektrumát éli meg, meglehetősen széles amplitúdón mocorogva. Könyvkiadó, aki ezt az egész területet folyamatosan tanulja, és aki a világ legjobb könyveit adja ki :). Webáruház tulajdonos, aki egy halom hibát elkövet, miközben építgeti a kis birodalmát. Szabadúszó copywriter, cikkíró, szerkesztő, aki soha nem riad vissza egy kis extra munkától. Lelkes főzőtanonc, aki flippergolyóként pattog a szénhidrátszegény, fehérjedús fitnesz kaják, és a házi fehér kenyér sütése, valamint – lehetőleg este 11 óra utáni – elfogyasztása között. Spirituális padawan, aki sok éves tévelygés után próbál végre igazán nyitott szemmel, egészséges szkepticizmussal, ám mindenre fogékonyan járni, létezni, élni ebben a világban, itt és most.

Ez vagyok én, nagy vonalakban. Amit itt nem írtam le, az a későbbiekben úgyis kiderülni!

Szemléletváltás

Hova tovább, Coach Your Life blog?

Jól eltűntem az utóbbi időben, és ennek ezer oka van. A legfontosabb, hogy olyan új utakra tévedtem munka terén, mely mellé bár elfért volna a blogolás, de valahogy nem éreztem, hogy ennek van most itt az ideje. 

Most újra érzem magamban az írhatnékot, de olyannyira, hogy nagyjából fél évre előre bőven van mit kiírnom magamból. Ugyanakkor a blog célja nem az lesz, mint ahogyan azt elindítottam, pontosabban, másként szeretnék vele segíteni embereknek. Kezdetben teljesen új blogot akartam indítani, de olyannyira nem találtam neki nevet, hogy rájöttem, nem is kell, hiszen a hely megvan, az alapokat letettem tavaly.

Mi volt az alapkoncepció? Az, hogy itt olyan írásokat közlök, melyek valamilyen módon hasznosak lehetnek bárkinek, aki ide téved. Az életminőségünk javításával kapcsolatos bármilyen téma elfért ide, plusz néhány személyesebb hangvételű posztot is terveztem.

Na, ez gyökeresen változni fog. Sokminden van a fejemben, a szívemben, amit le szeretnék írni, de ez gyakorlatilag mind személyes. Nem áll szándékomban a továbbiakban "okosítós" cikkeket, bejegyzéseket írni, ugyanakkor hiszem, hogy a személyes, rólam szóló írások el tudják érni ugyanazt az eredményt - sőt, halkan jegyzem meg, lehet, hogy még könnyebben át is fog menni a mondanivaló. 

Emellett olyan témák is a fejemben vannak, melyekről én magam nem találtam elegendő irodalmat, így magamnak kellett kitaposni az utat - tipikusan ilyen a patchwork family, magyarosabban a mozaikcsalád témája, ahol gyakorlatilag két külön család igyekszik összecsiszolni az életét, és jól, szeretetben működő egységes egészként tölteni a mindennapokat. Szép kaland, de közel sem problémamentes. Nekem nagyon hiányzott, hogy viszonylag kevés ilyen jellegű "élménybeszámolót" találtam a kezdetekkor, ezért úgy döntöttem, erről is írok egy-két bejegyzést.

Mindenképpen szeretnék írni a sportról, annak lélektanáról a korombeliek esetében (40+), de erről külön blogot vezetek majd, annyi írnivalóm van: 40felettazedzes.blog.hu

Az is téma lesz, hogy hogyan élem meg 15 év alkalmazotti viszony után azt, hogy immár vállalkozóként működöm. Ezer buktató, ezer hiba, majd még több hiba, de közben sikerek, és ami a legfontosabb, szabadság. Otthoni időbeosztás, közös munka a Kedvessel... Itt is van mit írnom.

Szeretnék írni párkapcsolatokról is. Érzékeny téma, és véletlenül sem észt osztani szeretnék, csak egyszerűen leírni, amit látok, leírni, hogy én mit tanultam a hibáimból... Itt biztosan lesznek vitaindító posztok.

Végezetül pedig szeretnék írni arról, hogy az életembe ismét beköszönő spirituális, és ezzel összefüggő önismereti dolgokat én hogy élem meg. Nem kell durva dolgokra gondolni, csak annyira, hogy milyen az, amikor az ember elkezd úgy igazán befelé nézni, és olyan igazi munkát végezni saját magán.

Tehát Coach Your Life ReLoaded - hadd szóljon ismét :)

Előítéletek, avagy neked van saját véleményed?

Gondoltad volna, hogy az előítélet képes tönkretenni az egyébként potenciálisan remek szórakozásodat? És ez csak a jéghegy csúcsa, mert nyilván emberi kapcsolatokat is csírájában mérgezhet meg.

Hát, az élet mindig dob valami tanulságot, ez a szép benne... A legutóbbi, Pappa Piáról  szóló posztom ihlette ezt a mostanit. Ugyanis olvasom internet-szerte. hogy mekkora szar ez a film. Az indokok változatosak, és nyilván minden kritikának van valamiféle alapja. De nem is ez a lényeg. 

Én erre a filmre úgy ültem be, hogy semmiféle infóm nem volt róla. Nem láttam a trailert. Nem tudtam, mi köze hozzá Andy Vajnának - azóta sem  tudom, van-e neki -, ahogyan azt sem, hogy Vajna Timea is feltűnik majd benne. Nem tudtam, mennyibe került a forgatás, és azt sem, hogy miből finainszírozták. És persze, nem olvastam róla kritikákat. Egy sajtóvetítésen láttam, tehát ez afféle "ajándék ló" volt. 

Szóval egyszerűen csak beültem egy filmre. És tudod mi történt?

Nem agyaltam sem költségvetésen, sem máson, egyszerűen csak néztem - és így tudott tetszeni. Persze ez ízlés dolga is, de állítom, hogy a fikázók jelentős része ne is magát a filmet nézte....

Jártam már így filmmel korábban is. Pozitív és negatív értelemben is. Pl. nekem tetszett a Setét torony, bár  nyilván ebben az is szerepet játszott, hogy nem olvastam magát a könyvet - ahhoz képest lehet, hogy tényleg szar volt. Utóbb olvastam, hogy ez pocsék film... Ha így ültem volna be, lehet, hogy nem a jóra figyelek benne, hanem a felhozott sok rossz dologra. De ott a bé verzió is, a volt egyszer egy Venice. Megnéztem, és az volt a sommás véleményem, hogy ez egy kalap szar. Utólag aztán olvastam, hogy ez tulajdonképpen remek volt. Néztem is nagyokat, hiszen mikor beültem a filmre, nem tudtam, miket "kellene" róla gondolnom. Ha korábban olvasom el a kritikákat, akkor ki tudja, talán erőből megpróbáltam volna jónak, vagy legalábbis élvezhetőnek látni. 

Mire akarok kilyukadni?

Hogy mennyire nincs saját véleményünk. És most lehet, hogy azt gondolod, hogy te vagy a kivétel, és neked aztán mindegy mit mondanak bármiről, neked saját véleményed van az adott dologról. És tuti van, akire ez igaz is. Csak kicsi az esély, hogy te is ide tartozol ;) Ha én előre "tudtam" volna, hogy a fentebb említett film szar, akkor lehet, hogy nem lelkesedtem volna annyira utána, hogy írjak egy rögtönzött kis kritikát. De ami még fontosabb: elestem volna attól, hogy előítéletektől mentesen SAJÁT véleményt alkossak a látottakról. 

És ez az élet minden területére igaz. Mondjuk tegyük fel, hogy előítéletes vagy a melegekkel szemben. Mert a szüleid mondtak róluk valamit. Vagy mert a haverok, barátok vélekednek róluk valahogy. Vagy mert valami véleményvezér, vagy akár politikus mondott róluk valamit. Tökmindegy. Aztán találkozol egy meleg férfival/nővel - aki tök jó arc. Vajon mennyire fogja rányomni a bélyegét a mások véleményéből táplálkozó előítéleted arra, ahogyan viszonyulsz az adott emberhez? Nagyon. Kezdetben legalábbis tuti. Miközben lehet, hogy egy remek emberrel lesz kevesebb így az ismeretségi köröd (bár, a saját közvetlen környezetemben láttam rá példát, amikor egy nagyon sarkosan előítéletes ember túl tudott ezen lépni, egész egyszerűen azért, mert a másik ember lénye közel került hozzá, de ez sajnos a ritkábbik eset). Csak azért, mert a fejedben van valami, anélkül, hogy bármit is tudnál az adott emberről. Érdekes adalék a témához ez a videó: a gyerekek, akiknek a fejükben nincsenek (jó esetben) előítéletek pl. egy adott ember bőrszínéről, egész másképp látják a világot:

Egyébként vannak trükkös előítéletesek is. Akik direkt, vagy önkéntelenül az ELLENKEZŐJÉT gondolják az adott témáról a "nagy átlaghoz" képest. Hahó, ez sem saját vélemény: ugyanúgy hatással van rád így a tömegek véleménye, vagy akár egy.egy  véleményvezér véleménye, mintha az ő igazukat szajkóznád. Annyi a különbség,  hogy az ellenkezőjét mondod - de az ő véleménye alapján. Nem a sajátod volt előbb a sorban...

Persze, van, aki a maga útját járja, és egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy mások mit állítanak valakiről, vagy valamiről. Ők szabad emberek, akik pontosan tudják, vagy érzik, hogy egy véleményvezér gondolatai sem helyettesíthetik, vagy írhatják felül a saját érzéseiket, benyomásaikat. 

Persze, tudom, a saját vélemény veszélyes dolog. Hiszen lehet, hogy épp ellenkezik a nagy tömegekétől, és még a végén jajj, mit gondolnak majd rólad. De ne aggódj emiatt. Az emberek valójában jóval kevesebbet foglalkoznak a te véleményeddel, mint azt gondolnád :) Ne állj be a sorba, csak azért, mert az kényelmes. Ne legyél más emberek véleményének hangosbeszélóje.

Szemlélődj, gondolkodj, érezz, tapasztalj meg dolgokat nyíltan, és merj véleményt alkotni  róluk, attól függetlenül, hogy mások mit gondolnak erről!

Mit adhat egy jó könyv?

Beszéljünk egy kicsit az úgynevezett szórakozásról. Arról, amikor megengeded magadnak, hogy a napod egy kisebb, vagy szerencsés esetben nagyobb szeletét csakis magadra fordítsd, magadnak szenteld.

Mikor tettél ilyet legutóbb?

Fájdalmasan sokan nem engednek meg maguknak semmit nap mint nap, ami csakis önmagukról szól. És teljesen mindegy, hogy ez valamiféle fizikai kikapcsolódás, vagy szellemünk pallérozása. Olvasás, egy séta, egy futás, egy kis zenehallgatás - de nem valamiféle tevékenység közben, hanem olyan zenehallgatás, ami a zenehallgatás öröméért van, és mással nem foglalkozol...  Bármi is a neked tetsző kikapcsolódás, a lényeg az, hogy rettentő fontos, hogy legyen egy kis "te időd" a nap folyamán. A következő napokban, hetekben mindről szeretnék beszélni.

De mégis, miért válaszd az olvasást? Mit adhat egy jó könyv? 

Egy jó könyv rehabilitál. Ha valaki, akkor én aztán biztosan nem bátorítok senkit arra, hogy homokba dugott fejjel éljen, és ne változtasson az esetlegesen rossz életén, de... Egy jó könyv kiragad a mindennapjaidból. Olyan világba repít el, amit, bár az író fantáziája szült, mégis a te elméd épít "valósággá", te alkotod meg a sztorihoz az arcokat, helyeket, érzeteket, illatokat, hangulatokat. Az író leírja, te elképzeled - és ez a te szabadságod. Így leszel egy a főhőssel, így fogod igazán gyűlölni a főgonoszt, és így érzel sorsközösséget a veled hasonszőrű mellékszereplővel. Együtt sírsz velük, ha baj van, együtt esel velük szerelembe, együtt érzed velük a csata után a győzelem ízét...

friggolvasas1.jpg

Egy jó könyv elfeledteti veled a gondjaidat. Egy jó könyv pihenteti az elmédet, mert az olvasás idejére megszabadít attól, hogy az agyad a napi gondjaidon kattogjon. Olyan ez, mint az izmoknak egy jó masszázs. Aktivitásra készteti az agyadat, mégis pihenteti azt. Más utakra tereli. Kikapcsolja a túlpörgött részeket, és aktiválja a rozsdás területeket. Elgondolkodtat, mégsem stresszel. 

Itt szúrnám közbe, hogy én imádok moziba járni, de ha valamiféle hasonlattal kellene illusztrálnom egy jó könyv, és egy jó film közötti különbséget, akkor azt mondanám, hogy egy jó film olyan, mint egy nyugtató, egy jó könyv pedig olyan, mint egy frissítő torna. A film, még ha elgondolkodtató is, nem készteti a kreativitásunkat semmire. Nem kell elképzelnünk semmit, készen kapjuk a csomagot, ami egyébként nagyon kényelmes - ezért is szeretjük annyira. Egy könyvet olvasva azonban akarva-akaratlanul kénytelenek vagyunk használni az agyunkat, hiszen az olvasottakat meg kell valahogy jelenítenünk magunk előtt, magunkban. Egy film inkább leszedál, egy könyv ugyanakkor frissen tartja az elmét, és úgy stresszmentesít minket. 

Egy jó könyvet nem lesz megerőltetés elolvasni. Aki azért nem olvas, mert az számára unalmas, az jó eséllyel nem találkozott még jó - vagy legalábbis neki igazán tetsző - könyvvel. Egy jó könyv ugyanis olvastatja magát. Az igazán jó könyv pedig ennél is tovább megy. Mert az nem csupán olvastatja magát, hanem egyenesen nem tudod letenni. Szomjazod az író által megálmodott, és általad testet öltött világot újra és újra. Tudni akarod, mi történik a hőseiddel, és idegesít, ha le kell tenned a könyvet akár egy percre is. Szélsőséges esetben nemigen lesz kedved máshoz, csak olvasni, aminek persze lehet kellemetlen mellékhatása az életedre mert ugye néha kell dolgozni is, stb, de "szerencsére" ilyen könyv nem terem minden bokorban :)))

Olvasni jó. Engedd meg magadnak néha!

Büntetsz, vagy nem büntetsz?

Aki aktívan gyakorolja a szülői feladatokat, valószínűleg elég gyakran szembesül azzal a dilemmával, hogy vajon mi a leghatékonyabb kezelési módja annak, amikor egy gyerek rossz fát  tesz a tűzre. Van aki a spártai módszerekre esküszik, és van aki liberálisan fogja fel a gyereknevelés kérdését. És persze vannak a ""középutasok", akik próbálnak ellavírozni a szigor és a megértés kanyargós, zuhatagokkal tarkított folyamán....

Nem célom tanácsot adni, inkább kérdéseket vetek fel, melyek valószínűleg minden szülő számára ismerősen csengenek majd  és nem bánom, ha az olvasók megosztják a gondolataikat ezzel kapcsolatban. Elvégre, akár tanulhatunk is egymástól.

A dolog nehézségét az okozza, hogy a gyerekek tőlünk, szülőktől tanulják többek között a düh kezelését is. Nem is feltétlen tanulnak tőlünk, hanem sokkal inkább lemásolnak minket. Így aztán, ha a felnőtt fejjel idiótának nevezhető viselkedésre, vagy szófógadatlanságra, vagy bármi más problémára dühösen reagálunk, azzal egy mintát adunk nekik... De azért szülőként ember legyen a talpán, aki higgadt tud maradni minden helyzetben (kell ez egyáltalán?). És persze az sem baj, ha látják, hogy egy adott cselekedet a környezetükből milyen reakciót vált ki - szerintem.

maxresdefault.jpg

Mert a gyerekek egyfelől próbálkoznak, feszegetik a határaikat.... Sportot űznek ebből :) Másfelől, ami a legdurvább élmény (szerintem minden szülőnek, de nekem tuti), amikor tükröt tartanak elénk. Én próbálom mindig figyelni magam (amikor ki nem esek ebből a szerepből persze), és azt látom, hogy amikor a gyerek valami olyat csinál, ami a saját gyerekkorom kapcsán valami módon megérint, na, ott szakad el legkönnyebben a cérna. És ez lehet sokféle dolog.

Mondjuk megcsinál valamit, amit mi soha nem mertünk volna (tudat alatt irigyek is lehetünk). Vagy valami olyat tesz, amit mi is tettünk, de utólag bánjuk, hogy olyanok voltunk gyerekként (semmiképp nem akarjuk hogy olyan legyen, mint mi voltunk, "ne ess te is ebbe a hibába fiam/lányom"). De lehet ez jelenbeli dolog is. Pl. megvan az, amikor kérsz valamit a gyerektől, és az a válasz, hogy "egy perc", vagy "mindjárt" - ötödik kérés után is? Miután túl vagyunk az ebből fakadó elkerülhetetlen idegeskedésen, nyugodt fejjel, és nagyon önkritikusan gondoljuk végig, hogy MI hányszor mondjuk ugyanezt a gyereknek, ha kér valamit....

Vagy van egy olyan - elég gyakori - verzió is, amikor elképzeltük, volt egy képünk arról, milyen lesz a gyerekünk, és a legjobb nevelés dacára sem úgy formálódik, ahogy terveztük (mert szerencsétlen nem tehet róla, de más jellem, megesik az ilyen)...

Akármi is az ok, egyszer csak ott találjuk magunkat egy helyzetben, amiben vagy van képességünk egyáltalán arra, hogy végiggondoljuk a dolgot, vagy simán belesodródunk, és a helyzet hozza a reakciónkat.

Mit teszel?

  • Próbálod értelmesen megbeszélni a gyerekkel, hogy ez azért mégsem lesz így jó?
  • Kiabálsz egy picit, de ennyiben ki is merül a dolog?
  • Azonnal valamilyen retorziót eszközölsz (pl. tévé, kedvenc játék, egyéb fontos dolog megvonása meghatározott ideig)?
  • Sarokba állítod? Vagy mosolyszünet, és látványosan nem beszélsz vele?
  • Rögtön repül a füles, hadd tanulja meg, mi a rend?

És nem ér azt mondani, hogy az elsővel szoktál kezdeni, és ha nem válik be, jön a második pont, majd a harmadik, stb :) Az érdekel, hogy meddig mész el? "Csak" az értelmes beszédig, vagy akár a testi fenyítésig is? Nálad hol a határ? Mit tanul a gyerek az egyikből, és mit a másikból? És mennyire következetesen gyakorlod az adott mintát?

És még egy érdekes kérdés: bocsánatot kérsz utólag a gyerektől, ha elszállt az agyad, és esetleg olyat mondtál, amit nem kellett volna? Ne félj bevallani legalább magadnak, ha néha túlzásokba esel - szerintem nincs szülő, aki ne ragadtatná el magát néha. Megbeszéled vele ezt utólag?

Nagyon kíváncsi vagyok a válaszokra.

 

Cél, vagy eszköz? Íme egy esettanulmány!

Az ember mindig a saját példáján keresztül tud a legkönnyebben kommunikálni, így most egy némileg személyesebb hangvételű bejegyzést olvashatsz.

Hosszú ideje nem írtam ide, és ennek megvolt az oka. Nem kiégés, nem motivációhiány. Sokkal egyszerűbb a helyzet. Másfelé kezdett el vinni az utam. Amiről korábban azt hittem hogy cél, arról kiderült, hogy csak eszköz. Kiderült, hogy a csak egy mankó volt az akkori élethelyzetemben. Nagyon hasznos mankó. Nem tudom, hogy nélküle hogyan vészeltem volna át azt az időszakot. Ahogyan azt sem, hogy eljutottam-e volna oda, ahol most vagyok, ha ez a bizonyos mankó nincsen. 

A nagy terv az volt, hogy az alkalmazotti létből kitörve - mely annak ellenére, hogy nagyon szerettem amit csináltam, egyre inkább börtön volt számomra - elkezdek egy coaching praxist. Nem légből kapott terv volt ez. Mindig is szerettem, és tudtam beszélni az emberekkel, ezt "csak" fejlesztenem kellett. Így hát elvégeztem egy coaching tanfolyamot, ahol csodálatos emberekkel találkoztam, beleértve a "tanulótársakat" és az oktatókat egyaránt.  Ott, a tanfolyamon mondták, hogy van, aki aztán coach lesz, és van, aki csak egy önismereti utazáson vesz részt, és aztán nem hasznosítja a tudást, amit szerzett - legalábbis szakmai értelemben nem. 

vallalkozovagyalkalmazott.jpg

Magabiztosan néztem körbe ilyenkor a tanteremben, tudva, hogy én úgyis ezzel fogok foglalkozni. Ment is minden a maga útján. A vizsgám jól sikerült, és az akkori munkahelyemen belül el is kezdtem egy coaching (bár inkább HR-es beszélgetések sorozata volt ez, de ne szakmázzunk most) folyamatot. Majd nem sokkal később elkezdtem építeni a saját kis coaching vállalkozásomat. Weboldal, FB oldal, blog, hirdetések, újságcikkek, irodakeresés, szóval minden, ami ezzel jár. Élveztem piszkosul, még ha az első kliensek lassan is estek be hozzám. Sínen voltam, tetszett az egész, minden nehézségével együtt. Nem mellékesen, éreztem, hogy értéket adok ezzel.

Aztán történt valami. Szembe jött egy lehetőség. Egy lehetőség, melyet ha megragadok, akkor a coachingra nem nagyon jut idő... Letérek a kijelölt útról. Döntenem kellett.  És itt jött el az, amikor rájöttem, hogy a coaching nekem nem cél volt. Nekem ez eszköz volt. Eszköz, és óriási segítség abban a helyzetben, amiben akkor voltam. Az egyik gyakorlat során, még a tanfolyamon, kiderült hogy az egyik alap mozgatórugóm az, hogy szebbé tegyem mások napját. Addig, amíg ennek az alap motivációnak megfelel az, amit  teszek, addig nem kerülök ellentmondásba saját magammal. 

És ahogy megragadtam ezt a bizonyos lehetőséget, nagyon érdekes dolog történt. Olyan feladatokat kezdtem el mindenféle halogatás, és rossz érzés nélkül gond nélkül elvégezni, melyektől korábban lábrázásom volt. Könyvelési, adminisztrációs, bürokratikus elintéznivalók.... Ezek korábban fizikai fájdalmat okoztak. Most sem a kedvenceim, de szépen sorban lenyomom mindet. Ráadásul, mivel világéletemben alkalmazott voltam, bele kellett rázódni az olyan dolgokba, mint a tervezés, a cash flow (ehh, ezt még mindig tanulom), és persze ott van a lelki oldal - hogy nincs óramű pontossággal megérkező havi fix jövedelem, csak ha én előteremtem. De nem zavart egyik sem. Miért? Mert nem mentem szembe a saját értékeimmel. Mert hiszem, hogy azzal, amit a szerelmemmel együtt építünk, adunk az embereknek. Szebbé tesszük a napjukat. Nem mellékesen, az külön fűszere a nagy egésznek, hogy vele közösen küzdünk, építkezünk, néha picit szenvedünk, de alapvetően mégis csak alkotunk valamit. 

Eszköz volt a coaching. Mankó. Bele is kapaszkodtam, nem vitás. Nélküle nem tudom, hogy vészeltem volna át a válásomat, a kitörést az alkalmazotti létből - lehet, ki sem törtem volna -, nem tudom, hogy nélküle vajon rá tudtam volna venni a szerelmemet, hogy ismét kezdjen el írni az őt ért, igen kemény magánéleti csapások után (eddigi életem legszebb coaching feladata volt ez), és nem tudom, hogy birkóznék meg ezzel a totálisan új élethelyzettel, amiben vagyok. Szóval kellett ez, és hálás is vagyok, hogy belekóstolhattam. De most erősen le kell korlátoznom az időt, amit ezzel töltök, mert valami nagyot építünk.

Érdekesen változik az ember gondolkodásmódja... Hihetetlen, mekkora vívódás volt a korábbi váltás munka terén, és mennyire könnyű, magától értetődő ez a második... Csak nem szabad megijedni attól, ha a GPS azt mondja: újratervezés. Az eszközöket bármikor cserélgetheted, kedved (és persze lehetőséged) szerint. És néha kell is, hogy aztán ne a halálos ágyadon kelljen gondolkodni rajta, hogy "mi lett volna, ha..."

Mert bár jelentősen elkanyarodtam az eredeti tervhez képest, mégis, az utamon vagyok. 

Tortúra

Milyen az, amikor a nézőtéren érzed a vér szagát? Hát ilyen!

Bár sokat gondolkodtam rajta, hogy miként tud egy színházi élménybeszámoló kapcsolódni egy alapvetően önfejlesztő blogba, azonban hamar rájöttem, hogy a lehető legtermészetesebben. Ugyanis az, amikor két ember színészi játékát, az átadott érzelmeket, impulzusokat figyeled két órán keresztül - olyan emberektől, akiktől talán nem is várnád ezt -, az rád is hatással van. 

Szóval színházban jártam. A Karínthyban. Pici színház. Nincsenek csicsás, nagy díszletek. Nincsen sok szereplő. Nincs semmi sallang. 

Két ember, némi díszlet, tényleg minimálban, és erős hangeffektek - ez minden, amiből a Tortúra című darab gazdálkodik. Nem is akárhogyan!

tortura1.JPG

Aki nem ismerné a sztorit, melyet Stephen King (szerintem) picit beteg agya szült: adott egy híres író, aki balesetet szenved az úttalan havas utakon, és balszerencséjére egy őrült rajongó karmai között ébred fel. Az eleinte kedvesnek tűnő, mellesleg ápoló végzettségű hölgyről idővel kiderül, hogy totál pszichopata, és változatos, egyre durvább módszerekkel bírja az írót további maradásra, valamint ugyanezen eszközök tárházával kényszeríti egy neki tetsző regény megírására. Dióhéjban ennyi a sztori. Van filmes változata is - nem láttam, de "kikölcsönöztem", meg fogom nézni. Sajnos a könyvet sem olvastam, pedig jó pár regényt elfogyasztottam a szerzőtől, de ez valahogy kimaradt. 

De mit lehet kezdeni ezzel a sztorival színházi keretek között?

Nos, én nem vagyok kritikus, de szerintem ez a darab egyszerűen zseniális! A színészeknek gyakorlatilag kizárólag  a mimikájukkal és gesztusaikkal kell átadniuk egy olyan történetet, amit alapvetően filmen egy sor kameraállással és képi megjelenítéssel, valamint egyéb effektekkel meg lehet könnyíteni. 

tortura2.jpg

Balázs Andiról - akit sajnos a legtöbben csak a "CBA-s Kaszás Erzsiként" ismernek - nem kellett sok idő, hogy elhiggyem, hogy valóban igazi beteg pszichopata. A szerepe szerint igazán erőszakos, nem egy pofon elcsattan (belsős infók szerint teljesen igaziak), előkerül egy bazi nagy kalapács is, mégis, nekem az egészben az egyik legijesztőbb rész az volt, amikor Annie Wilkes a sötétben megjelenik az ajtóban, kint villámlik, ez a nő meg csak ott áll, és néz azzal a pszichopata tekintetével... Brrrr... A másik pedig, amikor atom véres fejjel szépen lassan begombolja a kis kardigánját, és közben üveges tekintettel mered a semmibe... Ezek szerintem álmomban is kísérteni fognak, és esélyesen egy Alien is összeszarná magát tőle, ha látná. Minden rezdülése, minden apró gesztusa tökéletesen hozza azt a figurát, akit hoznia kell. 

Na és Árpa Attila... Valószínűleg a legtöbben nem színészként gondolnak rá. Az emberek agya mindenkire címkéket ragasztgat, és hát rá valószínűleg a macsó, a rosszfiú, a nőcsábász, és hasonló, rendkívül eredeti címkéket aggatták a legtöbben. Pedig Árpa Attila zseniálisan játszik ebben a darabban. A szerepe jó részét ágyban tölti, ill. aztán "kiszabadul" egy tolókocsiba - bár, ha megnézed a darabot, látni fogod, hogy ez a szó a legkevésbé sem illik a helyzetére. Mégis, ezekben az erősen bekorlátozott helyzetekben is annyira átjön a fogva tartott író minden kínja, hogy az néha már nekem fájt. Nem viccből írtam, hogy néha szinte éreztem a vér szagát a nézőtéren.

Külön figyelmet érdemelnek azok a gesztusok, melyek egyes jeleneteket morbid humorral töltenek meg - egyszerre sajnálod az ürgét, de kínodban röhögsz... Igazán ellentmondásos érzés. 

tortura3.JPG

De ami a legmegrázóbb volt nekem az egészben, az a legvége... És nem amiatt, ami a színpadon a darab közben történt. Azaz nem CSAK amiatt - mert az sem volt semmi. Ez a két ember ugyanis legalább háromszor kellett, hogy kijöjjön meghajolni a darab végén, mire egyáltalán egymásra tudott nézni. Esküszöm, megkönnyebbültem, mikor átkarolták egymás. Akkor hittem el, hogy nem gyűlölték meg egymást egy életre. Szerintem az első meghajlásnál még így volt. Nekem az volt a benyomásom, hogy a vége még őket is felkavarta, annyira benne éltek a szerepben. 

Egy szó mint száz, ha nem szokványos színházi előadást szeretnél látni, mondanám, hogy menj el és nézd meg, de úgy tudom, nehezen kapsz rá helyet... Kvázi telt házas minden előadás. Nem is csoda, megérdemlik.

Hogy mi a tanulság coach your life szemmel? Talán az, hogy nagyon vigyázz, mennyire engeded, hogy az egyes emberekre ragasztott címkék milyen módon befolyásolják a róluk alkotott képet... Mert aztán nagyon koppanhatsz. Ha jelen esetet nézzük, akkor abszolút pozitív értelemben!

De igazából ezt a gondolatot csak ideerőltettem.... Ez a darab jó. Ha módodban áll, nézd meg, és érezd jól magad - mert ez mindenkinek jár :)