Személyes tapasztalások, élmények az önfejlesztés tükrében - őszintén egy rögös út állomásairól

Coach your life, avagy tedd jobbá az életedet!

Miért nincs tévém?

Plusz egy kihívás, amin csak nyerhetsz!

2018. március 24. - Einarr

Most nyilván a legtöbben valamiféle újhullámos, ál-intelligens ömlengésre számítanak a média népbutító hatásáról, egy csipetnyi felsőbbrendűségi érzéssel fűszerezve, hogy „mindenki birka csak én nem”...

De én másképp közelíteném meg a dolgot. Két példán keresztül.

1. példa

Az első példában hazaér a munkából apu/anyu, a gyerekekkel együtt, akiket felszedtek a suliban/oviban. Ledobják magukról a cókmókot, majd saját magukat is ledobják a kanapéra, benyomják a tévét, ami ettől kezdve szakadatlan duruzsolással adja meg az alaphangot a család további együtt töltött óráihoz. Ha mesecsatorna van, akkor a gyerekhez kell ötször szólni, mire meghallja, mit akarnak tőle, ha híradó, akkor apu/anyu hasonlóképp elvarázsolt állapotba kerül (az adott műsor érdeklődési körnek megfelelően tetszés szerint behelyettesíthető). Aztán hazatér a másik szülő is, aki „ledobások” után ugyancsak leveti magát a tévé elé.

Ettől kezdve a család hátralévő ébren töltött óráit a tévé fogja uralni:

„Híradó után megvacsizunk”

„Ez a kedvenc műsorom, nem lehetne utána?”

„Anyaaaaaa még csak ezt az utolsó mesét (esélyesen valami Cartoon Network-ös agyromboló szarság megy természetesen)”

„Végre reklám, most kiszaladok vécére”

„Mit nézünk este?”

„Meddig tart ez a film?”

És sorolhatnánk. Az este további része a tévé köré épül. A kedvenc sorozatunk kezdetéig jó lenne lerakni a gyerekeket. A Híradót jó lenne megnézni, mert mi lesz velünk a világ hírei nélkül. Az aktuálisan futó valóságsó/tehetségkutató/kvízműsor kihagyásának pedig már a gondolatára is feszültek leszünk.

Végül egyik, vagy mindkét felnőtt a tévé előtt félig beájulva végzi be az estét. Jobb esetben a nappaliban, rosszabb esetben a hálóban, mert ugye ott is van tévé, ami, ha nem vigyázunk, szépen lenullázza az estéink szexszel történő megkoronázásának esélyét.

tevenezocsalad.jpg

kép forrása: myforeverwriting.blogspot.hu

2. példa

Lássuk a második példát. Hazaér anyu/apu a gyerekekkel. Ledobják a cuccot, és együtt összekészülnek a vacsorához. Közben megbeszélik, kivel mi történt aznap, bár a gyerekek szokás szerint szűkszavúak a sulis események tekintetében. Az egyik leül színezni, a másik picit duzzog, hogy nem kapja meg a telefont játszani, de aztán betársul a rajzolásba, vagy kimegy a kertbe a focilabdájával/legózik egy picit a szobában. Megérkezik a másik szülő is. Mindenki elmeséli, milyen napja volt, majd közösen megvacsorázik a család. Egy kis közös játékot követően jöhet a fürdés, majd az esti meseolvasást/éneklést követően az alvás. Miután a gyerekek már a helyükön vannak a saját ágyukban, a szülők nyugodt körülmények között tudnak egymással is törődni egy picit. Beszélgetnek, mindenféléről, vagy közösen olvasnak, nagy ritkán megnéznek egy filmet (laptop is elég, de semmiképp sem kell tévéadás a mai világban ehhez). Az esti fürdés után következhetnek a testi örömök, majd a jól megérdemelt alvás.

Szerintem nem kell rákérdeznem, melyik példát látjuk követendőnek, bár ahogyan mostanában a nagy többség él, ez már-már szektásnak tűnhet :))) Dőlt betűvel szedtem a lényeges szavakat... És távol álljon tőlem, hogy a tévét valamiféle ördögi masinának állítsam itt be, de az igenis tény, hogy brutálisan rátelepszik a mindennapjainkra, ha hagyjuk.

És bár az elején megígértem, hogy nem a tévé népbutító, manipuláló hatására fogok rámenni most, de az tagadhatatlan, hogy a tévéműsorok, kiváltképp a híradók, nem azért vannak, hogy emeljék az ember hangulatát, vagy energiaszintjét. Inkább rád tolnak egy kis halált, egy kis tragédiát, hogy te azért szerencsésnek érezhesd magad, akármilyen nyomorult is az életed.

Nekem gyerekkorom óta az életem nagyon szerves része volt a tévé, és csak az elmúlt másfél évben élek nélküle, így van rálátásom mindkét oldalra.

Címszavakban összefoglalnám a tévémentes élet előnyeit:

  • Rengeteget beszélgetünk egymással. A gyerekek lefektetése után van, hogy órákig csak beszélgetünk. Azt gondolom, hogy az ilyen beszélgetések elmaradása az egyik legjelentősebb, és ezzel egyidejűleg valószínűleg leginkább alulértékelt veszélyforrás a párkapcsolatokra nézve. De ha nem beszélgetsz úgy IGAZÁN a másikkal, akkor nem is fogod őt ismerni, és ha nem fogod őt ismerni, akkor a problémákat sem fogjátok tudni közösen megoldani, vagy ha mégis, akkor sokkal nehezebben és fájdalmasabban fog ez sikerülni. És lehet mondani, hogy egy kis tévébe senki nem halt bele, mert ez tényleg igaz. De ha te minden este tévézel, akkor tedd fel a kérdést magadnak: mikor dumáltál a pároddal utoljára mondjuk csak egy órán keresztül, megszakítás nélkül, úgy, hogy semmi, de TÉNYLEG semmi nem vonja el a figyelmedet? Esélyesen riasztó számot kapsz, ha őszintén belegondolsz. Pedig egy óra beszélgetés nem is olyan sok idő, ha téged tényleg érdekel a másik, és tényleg szereted őt. 

  • Mi szervezzük a napjainkat. Nincs kedvenc műsor, amit mindenáron látni kell, nincs Forma 1, amit feltétlen követni kell, nincs híradó vérrel és halállal esténként ugyanabban az időpontban, és nincsen sorozat sem, amit befeszülve kell nézni minden áldott este, vagy akár minden héten egyszer. Ha a tévé bűvkörében élsz, akkor valószínűleg fel sem fogod, mekkora szabadság ez. Lehet, hogy  azt gondolod, kiszámíthatóságot és rendszert ad a mindennapjaidnak, de a spontaneitást lenullázza, és igazából ez nem rendszer, hanem rabság. 

  • Nincs non-stop alapzaj és villódzás a háttérben. Mindkettő baromira el tudja vonni az ember – gyermek és felnőtt – figyelmét, többnyire a másik embertől.

  • Felpezsdülő szexuális élet. Mert ha nem a tévé előtt ájulsz be, akkor bizony erre is esélyed nyílik. Mondom a science fictiont: akár minden este!!!

Szerintem a fenti okok közül egy is elég lenne, de így együtt elég impozáns a lista, nem?

De nem akarok álszent sem lenni. Én is nézek sorozatokat, csak nem tévén, hanem online, és többnyire évadonként :) De ez elég ritka, és nem is rendszeres. Nézünk néha filmeket is, de nem vagyunk ráfeszülve, szívesebben megyünk moziba, ha filmezni szeretnénk. És igen, a költözésünk után lesz egy bazi nagy tévénk is – amit jó eséllyel alig fogunk használni, de egy-egy film erejéig azért jó lesz :)

Persze, mielőtt az a vád érne, hogy lefestettem itt magamról, magunkról az ideális családot, közlöm, mi sem vagyunk tökéletesek, mert bár a tévét kiiktattuk, de cserébe szüntelen harcot vívunk az "okos eszközökkel", melyek a gyerekek kezében kontroll nélkül a tévéhez hasonló (vagy nagyobb) károkat tudnak okozni. És bizony több közös játék kellene a gyerekekkel, ebben  is van hová fejlődni, és próbálni kellene kevesebbet dolgozni a gépnél, még akkor is, ha épp mondjuk lapzárta van másnap, vagy épp egy könyvet akarunk leadni a nyomdának...  Szóval van hová fejlődni, hiba lenne tagadnom. De a tévére vonatkozó passzusok igazak.

Én már soha nem cserélném el ezt az életet egy „tévés” életre. Az megölne valamit, ami most nagyon fontos része a közös életünknek.

És mi ez a kihívás, ami a címben szerepel?

Amennyiben egy picit is magadra ismertél, és párkapcsolatban élsz, kérlek, próbáld ki a következőt! Amikor nyugiban tudsz lenni a pároddal, akkor tévé kikapcs, telefon vagy kikapcs, vagy lenémít/repülő üzemmódba rak, és legyen egy olyan közös órátok, amikor semmi mást nem tesztek, csak egymással beszélgettek - bármiről! Úgyis adja majd magát a téma, hisz remélhetőleg nem idegenként éltek együtt. Ha igen, azon is lehet segíteni, csak ott elsőre ez lehet, hogy fura, kellemetlen lesz. Szóval add oda ezt az egy órát a párodnak úgy, hogy semmi, de semmi nem osztja meg a figyelmedet. Mondd el neki, ami benned van, ami történt veled aznap, ami a szívedet nyomja, amitől boldog vagy - bármit, csak beszélj. Ha pedig ő beszél, figyelj rá igazán, hallgasd meg. Ez nagyon egyszerű kis gyakorlatnak tűnik, de ijesztő, hogy mennyire sokak mindennapjaiból hiányzik. Lehet, vállat vonsz, hogy "áh, én mindig beszélek vele", de gyanítom, hogy az emberek nagyobbik része úgy IGAZÁN nem beszél a párjával, maximum a mindenféle dolgok végzése közben, hiszen úgy hatékonyabb. De én itt arra hívlak fel, hogy legyen egy órád, amikor EZ a program, és SEMMI MÁS. 

Őszinte leszek: részemről óriási hiba volt, hogy erre  korábban nem fordítottam kellő figyelmet. Ha azt akarod, hogy a kapcsolatod erős lábakon álljon, akkor erre iszonyú nagy szükség van... Ha pedig nem megy, az is egy jel. Ha azt érzed, a másik nem figyel rád ilyenkor, az is egy jel. De ha nem is próbálod meg, akkor a jeleket sem fogod látni, és szépen benne dagonyázol majd egy kapcsolatban, amiből lehet, hogy inkább menekülni kéne - vagy hagysz ellaposodni, majd szépen tönkremenni egy olyan kapcsolatot, ami kiválóan működne, ha fordítanál erre egy kis időt. 

Tehát az elkövetkező napokban legyen legalább egy órád, egyetlen rövid kis órád, amikor minden zavarástól mentesen, meghitten beszélgetsz a pároddal. Arról ami neked fontos, és arról ami neki fontos, és persze arról, ami nektek fontos. 

Komolyan mondom, ha csak egyetlen ember visszajelez, hogy megtette ezt, már megérte a billentyűzetet koptatnom :)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://coachyourlife.blog.hu/api/trackback/id/tr5313756324

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.