Más szavakkal, ne hagyd, hogy a körülmények alakítsák az életedet - alakítsd TE a körülményeket!

Coach your life, avagy tedd jobbá az életedet!

Előítéletek, avagy neked van saját véleményed?

2017. augusztus 17. - Körmendy.Zsolt

Gondoltad volna, hogy az előítélet képes tönkretenni az egyébként potenciálisan remek szórakozásodat? És ez csak a jéghegy csúcsa, mert nyilván emberi kapcsolatokat is csírájában mérgezhet meg.

Hát, az élet mindig dob valami tanulságot, ez a szép benne... A legutóbbi, Pappa Piáról  szóló posztom ihlette ezt a mostanit. Ugyanis olvasom internet-szerte. hogy mekkora szar ez a film. Az indokok változatosak, és nyilván minden kritikának van valamiféle alapja. De nem is ez a lényeg. 

Én erre a filmre úgy ültem be, hogy semmiféle infóm nem volt róla. Nem láttam a trailert. Nem tudtam, mi köze hozzá Andy Vajnának - azóta sem  tudom, van-e neki -, ahogyan azt sem, hogy Vajna Timea is feltűnik majd benne. Nem tudtam, mennyibe került a forgatás, és azt sem, hogy miből finainszírozták. És persze, nem olvastam róla kritikákat. Egy sajtóvetítésen láttam, tehát ez afféle "ajándék ló" volt. 

Szóval egyszerűen csak beültem egy filmre. És tudod mi történt?

Nem agyaltam sem költségvetésen, sem máson, egyszerűen csak néztem - és így tudott tetszeni. Persze ez ízlés dolga is, de állítom, hogy a fikázók jelentős része ne is magát a filmet nézte....

Jártam már így filmmel korábban is. Pozitív és negatív értelemben is. Pl. nekem tetszett a Setét torony, bár  nyilván ebben az is szerepet játszott, hogy nem olvastam magát a könyvet - ahhoz képest lehet, hogy tényleg szar volt. Utóbb olvastam, hogy ez pocsék film... Ha így ültem volna be, lehet, hogy nem a jóra figyelek benne, hanem a felhozott sok rossz dologra. De ott a bé verzió is, a volt egyszer egy Venice. Megnéztem, és az volt a sommás véleményem, hogy ez egy kalap szar. Utólag aztán olvastam, hogy ez tulajdonképpen remek volt. Néztem is nagyokat, hiszen mikor beültem a filmre, nem tudtam, miket "kellene" róla gondolnom. Ha korábban olvasom el a kritikákat, akkor ki tudja, talán erőből megpróbáltam volna jónak, vagy legalábbis élvezhetőnek látni. 

Mire akarok kilyukadni?

Hogy mennyire nincs saját véleményünk. És most lehet, hogy azt gondolod, hogy te vagy a kivétel, és neked aztán mindegy mit mondanak bármiről, neked saját véleményed van az adott dologról. És tuti van, akire ez igaz is. Csak kicsi az esély, hogy te is ide tartozol ;) Ha én előre "tudtam" volna, hogy a fentebb említett film szar, akkor lehet, hogy nem lelkesedtem volna annyira utána, hogy írjak egy rögtönzött kis kritikát. De ami még fontosabb: elestem volna attól, hogy előítéletektől mentesen SAJÁT véleményt alkossak a látottakról. 

És ez az élet minden területére igaz. Mondjuk tegyük fel, hogy előítéletes vagy a melegekkel szemben. Mert a szüleid mondtak róluk valamit. Vagy mert a haverok, barátok vélekednek róluk valahogy. Vagy mert valami véleményvezér, vagy akár politikus mondott róluk valamit. Tökmindegy. Aztán találkozol egy meleg férfival/nővel - aki tök jó arc. Vajon mennyire fogja rányomni a bélyegét a mások véleményéből táplálkozó előítéleted arra, ahogyan viszonyulsz az adott emberhez? Nagyon. Kezdetben legalábbis tuti. Miközben lehet, hogy egy remek emberrel lesz kevesebb így az ismeretségi köröd (bár, a saját közvetlen környezetemben láttam rá példát, amikor egy nagyon sarkosan előítéletes ember túl tudott ezen lépni, egész egyszerűen azért, mert a másik ember lénye közel került hozzá, de ez sajnos a ritkábbik eset). Csak azért, mert a fejedben van valami, anélkül, hogy bármit is tudnál az adott emberről. Érdekes adalék a témához ez a videó: a gyerekek, akiknek a fejükben nincsenek (jó esetben) előítéletek pl. egy adott ember bőrszínéről, egész másképp látják a világot:

Egyébként vannak trükkös előítéletesek is. Akik direkt, vagy önkéntelenül az ELLENKEZŐJÉT gondolják az adott témáról a "nagy átlaghoz" képest. Hahó, ez sem saját vélemény: ugyanúgy hatással van rád így a tömegek véleménye, vagy akár egy.egy  véleményvezér véleménye, mintha az ő igazukat szajkóznád. Annyi a különbség,  hogy az ellenkezőjét mondod - de az ő véleménye alapján. Nem a sajátod volt előbb a sorban...

Persze, van, aki a maga útját járja, és egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy mások mit állítanak valakiről, vagy valamiről. Ők szabad emberek, akik pontosan tudják, vagy érzik, hogy egy véleményvezér gondolatai sem helyettesíthetik, vagy írhatják felül a saját érzéseiket, benyomásaikat. 

Persze, tudom, a saját vélemény veszélyes dolog. Hiszen lehet, hogy épp ellenkezik a nagy tömegekétől, és még a végén jajj, mit gondolnak majd rólad. De ne aggódj emiatt. Az emberek valójában jóval kevesebbet foglalkoznak a te véleményeddel, mint azt gondolnád :) Ne állj be a sorba, csak azért, mert az kényelmes. Ne legyél más emberek véleményének hangosbeszélóje.

Szemlélődj, gondolkodj, érezz, tapasztalj meg dolgokat nyíltan, és merj véleményt alkotni  róluk, attól függetlenül, hogy mások mit gondolnak erről!

Pappa Pia, avagy a 21. századba oltott retró

Vannak olyan filmek, vagy inkább élmények, melyek után azonnal írni kell, mert ha nem teszed azonnal elszáll a varázs. Őszintén szólva álmomban nem hittem volna, hogy a Pappa Pia ilyen élményt fog adni. 

De adott. 

Vegyes érzésekkel ültem be a székbe (sajnos késve, így az általam nagyon kedvelt Korda házaspár performanszáról lemaradtam - bájdövéj, állítsanak már több embert a kasszákhoz, mert szégyen, mennyit kell várni mindig a kajára). Én nem vagyok nagy barátja az ilyen zenés-táncos filmeknek. Nagyon kevés kivételtől eltekintve egy idő után azon kapom magamat, hogy várom a történést a zenés betétek között, ami, lássuk be, erősen mérsékeli az ilyen filmek élvezeti értékét számomra. Egy dologgal azonban nem számoltam. Mégpedig azzal, hogy a magyar zenék bizony jók, főként ha olyan zseniálisan van áthangszerelve egyik-másik, mint ebben a filmben. Nem mellékes tényező persze az sem, hogy a szereplők egytől egyik ragyogóan is tudták előadni ezeket, de erről később. 

fero.jpg

Nem célom kibontani a karaktereket, pláne a történetet. Ez a film ilyen téren nem emelkedik iszonyú magasságokba, de nem is célja ez. Kellemes limonádé, ami közben, és utána is remekül érzi magát az ember. Egy szórakoztató filmnek, vagy jelen esetben musicalnek ez a célja elsősorban. A történet dióhéjban: adott egy szerethető, bohém kisöreg (Feró, avagy papi), akinek a szakadt, de ugyancsak szerethető csónakházát meg akarja szerezni a főgonosz (Stohl), de a lelkes fiatalok minden erejükkel meg akarják védeni a retró, fiatalkori emlékeket őrző tákolmányt. Az összes "klisé" megvan emellett - kis testvérviszály, szerelmi szál, vicces mellékszereplők, idióta kidobóember, szóval minden, ami kell. Ugyanakkor mégsem válik erőltetetté, izzadtságszagúvá a sztori. Sokkal inkább szerethető lesz az egész. 

Mert a recept nagyon durván működik. Stohl Andrást divat fikázni úgy általánosságban (mondjuk nem értem, miért, de ez másik kérdés), de itt zseniálisan alakítja a főgonoszt, akinek az ízetlen, faragatlan poénjain dolgain mégis jóízűen lehet röhögni. Az öltözékéről nem beszélve, de nem spoilerezek, még ha az előzetesben látszik is ez-az. Nagy Feró ugyancsak lubickol a szerepben. Egy soha felnőni nem akaró nagypapi, aki a gitártokba rejti a füvet az öregek otthonában, és bőgeti a zenét a lélegeztetőre kötött szobatársa mellett - ez az igazi rákkenroll :) Szabó Kimmel Tamás zseniálisan énekel, Ostorházi Bernadett nem különben, de igazság  szerint senkire sem lehet panasz. Nem is erre pazarolnám a karaktereket....

Sokkal inkább a hangulat az, ami megérintett. Véleményem szerint ez a film egy 35+-os film. Az ennél fiatalabb generáció nemigen fogja ismerni a zenék jelentős részét. Ettől persze még élvezhető, pláne hogy az összes dal újrahangszerelve hallható, ugyanakkor ezt a különös elegyet, amit a jelenkori helyszínek és a régi zenék által behozott retró hangulat ad, ezt 100%-ban az tudja átérezni, aki benne is élt a retróban.

Apropó, helyszínek: nagyon tetszett, ahogy a város különböző részei voltak egy környezetbe passzírozva. Ha nem lett volna bizonyos pontokon olyan félreismerhetetlenül magyar az egész hangulat, akkor ez a történet akárhol is játszódhatott volna. Az már csak külön fűszer volt számomra, hogy a filmben szereplő híd lábánál süllőztem kölyökként, és pont itt a Dunán sétáltam át a gyerekeimmel apaként az idei télen.

Szóval annak ellenére, hogy nem vagyok egy musical mániás, egy idő után azt vettem észre, hogy a zenés betétek magukkal ragadnak. Hogy ez az előadásmód miatt  volt-e, vagy emiatt a lájtos retró érzés miatt, ami átitatta a filmet, a modern helyszínek ellenére, ezt nem is tudnám megmondani. Valószínűleg mindkettő kellett hozzá. De a végeredményt tekintve mindegy is - kifejezetten élvezetes, szórakoztató, és döccenőktől mentes volt az egész film.

Egyébként nem célom a koreográfiákat elemezni, nem értek az ilyesmihez, és nem figyeltem, hogy mennyire mozogtak egyszerre a táncosok, de az összhatás mégis olyan volt, hogy simán elférne nemzetközi porondon is a produkció. Egy bibi van csak: ezt a filmet csak mi fogjuk érteni. Egy német, vagy francia ember ugyanis nem fogja tudni, mi poén van pl. abban, ahogy a félrészeg Reviczky Gábor elkezd Kis Grófót énekelni :)

Újra bizonyságot nyert a Kincsem után, hogy nem feltétlen kell külföldre kacsintgatni, ha egy jó filmet akar látni a ember. Ha felhőtlen szórakozásra vágysz, akkor irány a mozi, és ne foglalkozz semmivel, csak menj, és élvezd a modern világ és a retró semmivel sem összehasonlítható egyvelegét!

 

 

Mit adhat egy jó könyv?

Beszéljünk egy kicsit az úgynevezett szórakozásról. Arról, amikor megengeded magadnak, hogy a napod egy kisebb, vagy szerencsés esetben nagyobb szeletét csakis magadra fordítsd, magadnak szenteld.

Mikor tettél ilyet legutóbb?

Fájdalmasan sokan nem engednek meg maguknak semmit nap mint nap, ami csakis önmagukról szól. És teljesen mindegy, hogy ez valamiféle fizikai kikapcsolódás, vagy szellemünk pallérozása. Olvasás, egy séta, egy futás, egy kis zenehallgatás - de nem valamiféle tevékenység közben, hanem olyan zenehallgatás, ami a zenehallgatás öröméért van, és mással nem foglalkozol...  Bármi is a neked tetsző kikapcsolódás, a lényeg az, hogy rettentő fontos, hogy legyen egy kis "te időd" a nap folyamán. A következő napokban, hetekben mindről szeretnék beszélni.

De mégis, miért válaszd az olvasást? Mit adhat egy jó könyv? 

Egy jó könyv rehabilitál. Ha valaki, akkor én aztán biztosan nem bátorítok senkit arra, hogy homokba dugott fejjel éljen, és ne változtasson az esetlegesen rossz életén, de... Egy jó könyv kiragad a mindennapjaidból. Olyan világba repít el, amit, bár az író fantáziája szült, mégis a te elméd épít "valósággá", te alkotod meg a sztorihoz az arcokat, helyeket, érzeteket, illatokat, hangulatokat. Az író leírja, te elképzeled - és ez a te szabadságod. Így leszel egy a főhőssel, így fogod igazán gyűlölni a főgonoszt, és így érzel sorsközösséget a veled hasonszőrű mellékszereplővel. Együtt sírsz velük, ha baj van, együtt esel velük szerelembe, együtt érzed velük a csata után a győzelem ízét...

friggolvasas1.jpg

Egy jó könyv elfeledteti veled a gondjaidat. Egy jó könyv pihenteti az elmédet, mert az olvasás idejére megszabadít attól, hogy az agyad a napi gondjaidon kattogjon. Olyan ez, mint az izmoknak egy jó masszázs. Aktivitásra készteti az agyadat, mégis pihenteti azt. Más utakra tereli. Kikapcsolja a túlpörgött részeket, és aktiválja a rozsdás területeket. Elgondolkodtat, mégsem stresszel. 

Itt szúrnám közbe, hogy én imádok moziba járni, de ha valamiféle hasonlattal kellene illusztrálnom egy jó könyv, és egy jó film közötti különbséget, akkor azt mondanám, hogy egy jó film olyan, mint egy nyugtató, egy jó könyv pedig olyan, mint egy frissítő torna. A film, még ha elgondolkodtató is, nem készteti a kreativitásunkat semmire. Nem kell elképzelnünk semmit, készen kapjuk a csomagot, ami egyébként nagyon kényelmes - ezért is szeretjük annyira. Egy könyvet olvasva azonban akarva-akaratlanul kénytelenek vagyunk használni az agyunkat, hiszen az olvasottakat meg kell valahogy jelenítenünk magunk előtt, magunkban. Egy film inkább leszedál, egy könyv ugyanakkor frissen tartja az elmét, és úgy stresszmentesít minket. 

Egy jó könyvet nem lesz megerőltetés elolvasni. Aki azért nem olvas, mert az számára unalmas, az jó eséllyel nem találkozott még jó - vagy legalábbis neki igazán tetsző - könyvvel. Egy jó könyv ugyanis olvastatja magát. Az igazán jó könyv pedig ennél is tovább megy. Mert az nem csupán olvastatja magát, hanem egyenesen nem tudod letenni. Szomjazod az író által megálmodott, és általad testet öltött világot újra és újra. Tudni akarod, mi történik a hőseiddel, és idegesít, ha le kell tenned a könyvet akár egy percre is. Szélsőséges esetben nemigen lesz kedved máshoz, csak olvasni, aminek persze lehet kellemetlen mellékhatása az életedre mert ugye néha kell dolgozni is, stb, de "szerencsére" ilyen könyv nem terem minden bokorban :)))

Olvasni jó. Engedd meg magadnak néha!

Büntetsz, vagy nem büntetsz?

Aki aktívan gyakorolja a szülői feladatokat, valószínűleg elég gyakran szembesül azzal a dilemmával, hogy vajon mi a leghatékonyabb kezelési módja annak, amikor egy gyerek rossz fát  tesz a tűzre. Van aki a spártai módszerekre esküszik, és van aki liberálisan fogja fel a gyereknevelés kérdését. És persze vannak a ""középutasok", akik próbálnak ellavírozni a szigor és a megértés kanyargós, zuhatagokkal tarkított folyamán....

Nem célom tanácsot adni, inkább kérdéseket vetek fel, melyek valószínűleg minden szülő számára ismerősen csengenek majd  és nem bánom, ha az olvasók megosztják a gondolataikat ezzel kapcsolatban. Elvégre, akár tanulhatunk is egymástól.

A dolog nehézségét az okozza, hogy a gyerekek tőlünk, szülőktől tanulják többek között a düh kezelését is. Nem is feltétlen tanulnak tőlünk, hanem sokkal inkább lemásolnak minket. Így aztán, ha a felnőtt fejjel idiótának nevezhető viselkedésre, vagy szófógadatlanságra, vagy bármi más problémára dühösen reagálunk, azzal egy mintát adunk nekik... De azért szülőként ember legyen a talpán, aki higgadt tud maradni minden helyzetben (kell ez egyáltalán?). És persze az sem baj, ha látják, hogy egy adott cselekedet a környezetükből milyen reakciót vált ki - szerintem.

maxresdefault.jpg

Mert a gyerekek egyfelől próbálkoznak, feszegetik a határaikat.... Sportot űznek ebből :) Másfelől, ami a legdurvább élmény (szerintem minden szülőnek, de nekem tuti), amikor tükröt tartanak elénk. Én próbálom mindig figyelni magam (amikor ki nem esek ebből a szerepből persze), és azt látom, hogy amikor a gyerek valami olyat csinál, ami a saját gyerekkorom kapcsán valami módon megérint, na, ott szakad el legkönnyebben a cérna. És ez lehet sokféle dolog.

Mondjuk megcsinál valamit, amit mi soha nem mertünk volna (tudat alatt irigyek is lehetünk). Vagy valami olyat tesz, amit mi is tettünk, de utólag bánjuk, hogy olyanok voltunk gyerekként (semmiképp nem akarjuk hogy olyan legyen, mint mi voltunk, "ne ess te is ebbe a hibába fiam/lányom"). De lehet ez jelenbeli dolog is. Pl. megvan az, amikor kérsz valamit a gyerektől, és az a válasz, hogy "egy perc", vagy "mindjárt" - ötödik kérés után is? Miután túl vagyunk az ebből fakadó elkerülhetetlen idegeskedésen, nyugodt fejjel, és nagyon önkritikusan gondoljuk végig, hogy MI hányszor mondjuk ugyanezt a gyereknek, ha kér valamit....

Vagy van egy olyan - elég gyakori - verzió is, amikor elképzeltük, volt egy képünk arról, milyen lesz a gyerekünk, és a legjobb nevelés dacára sem úgy formálódik, ahogy terveztük (mert szerencsétlen nem tehet róla, de más jellem, megesik az ilyen)...

Akármi is az ok, egyszer csak ott találjuk magunkat egy helyzetben, amiben vagy van képességünk egyáltalán arra, hogy végiggondoljuk a dolgot, vagy simán belesodródunk, és a helyzet hozza a reakciónkat.

Mit teszel?

  • Próbálod értelmesen megbeszélni a gyerekkel, hogy ez azért mégsem lesz így jó?
  • Kiabálsz egy picit, de ennyiben ki is merül a dolog?
  • Azonnal valamilyen retorziót eszközölsz (pl. tévé, kedvenc játék, egyéb fontos dolog megvonása meghatározott ideig)?
  • Sarokba állítod? Vagy mosolyszünet, és látványosan nem beszélsz vele?
  • Rögtön repül a füles, hadd tanulja meg, mi a rend?

És nem ér azt mondani, hogy az elsővel szoktál kezdeni, és ha nem válik be, jön a második pont, majd a harmadik, stb :) Az érdekel, hogy meddig mész el? "Csak" az értelmes beszédig, vagy akár a testi fenyítésig is? Nálad hol a határ? Mit tanul a gyerek az egyikből, és mit a másikból? És mennyire következetesen gyakorlod az adott mintát?

És még egy érdekes kérdés: bocsánatot kérsz utólag a gyerektől, ha elszállt az agyad, és esetleg olyat mondtál, amit nem kellett volna? Ne félj bevallani legalább magadnak, ha néha túlzásokba esel - szerintem nincs szülő, aki ne ragadtatná el magát néha. Megbeszéled vele ezt utólag?

Nagyon kíváncsi vagyok a válaszokra.

 

Cél, vagy eszköz? Íme egy esettanulmány!

Az ember mindig a saját példáján keresztül tud a legkönnyebben kommunikálni, így most egy némileg személyesebb hangvételű bejegyzést olvashatsz.

Hosszú ideje nem írtam ide, és ennek megvolt az oka. Nem kiégés, nem motivációhiány. Sokkal egyszerűbb a helyzet. Másfelé kezdett el vinni az utam. Amiről korábban azt hittem hogy cél, arról kiderült, hogy csak eszköz. Kiderült, hogy a csak egy mankó volt az akkori élethelyzetemben. Nagyon hasznos mankó. Nem tudom, hogy nélküle hogyan vészeltem volna át azt az időszakot. Ahogyan azt sem, hogy eljutottam-e volna oda, ahol most vagyok, ha ez a bizonyos mankó nincsen. 

A nagy terv az volt, hogy az alkalmazotti létből kitörve - mely annak ellenére, hogy nagyon szerettem amit csináltam, egyre inkább börtön volt számomra - elkezdek egy coaching praxist. Nem légből kapott terv volt ez. Mindig is szerettem, és tudtam beszélni az emberekkel, ezt "csak" fejlesztenem kellett. Így hát elvégeztem egy coaching tanfolyamot, ahol csodálatos emberekkel találkoztam, beleértve a "tanulótársakat" és az oktatókat egyaránt.  Ott, a tanfolyamon mondták, hogy van, aki aztán coach lesz, és van, aki csak egy önismereti utazáson vesz részt, és aztán nem hasznosítja a tudást, amit szerzett - legalábbis szakmai értelemben nem. 

vallalkozovagyalkalmazott.jpg

Magabiztosan néztem körbe ilyenkor a tanteremben, tudva, hogy én úgyis ezzel fogok foglalkozni. Ment is minden a maga útján. A vizsgám jól sikerült, és az akkori munkahelyemen belül el is kezdtem egy coaching (bár inkább HR-es beszélgetések sorozata volt ez, de ne szakmázzunk most) folyamatot. Majd nem sokkal később elkezdtem építeni a saját kis coaching vállalkozásomat. Weboldal, FB oldal, blog, hirdetések, újságcikkek, irodakeresés, szóval minden, ami ezzel jár. Élveztem piszkosul, még ha az első kliensek lassan is estek be hozzám. Sínen voltam, tetszett az egész, minden nehézségével együtt. Nem mellékesen, éreztem, hogy értéket adok ezzel.

Aztán történt valami. Szembe jött egy lehetőség. Egy lehetőség, melyet ha megragadok, akkor a coachingra nem nagyon jut idő... Letérek a kijelölt útról. Döntenem kellett.  És itt jött el az, amikor rájöttem, hogy a coaching nekem nem cél volt. Nekem ez eszköz volt. Eszköz, és óriási segítség abban a helyzetben, amiben akkor voltam. Az egyik gyakorlat során, még a tanfolyamon, kiderült hogy az egyik alap mozgatórugóm az, hogy szebbé tegyem mások napját. Addig, amíg ennek az alap motivációnak megfelel az, amit  teszek, addig nem kerülök ellentmondásba saját magammal. 

És ahogy megragadtam ezt a bizonyos lehetőséget, nagyon érdekes dolog történt. Olyan feladatokat kezdtem el mindenféle halogatás, és rossz érzés nélkül gond nélkül elvégezni, melyektől korábban lábrázásom volt. Könyvelési, adminisztrációs, bürokratikus elintéznivalók.... Ezek korábban fizikai fájdalmat okoztak. Most sem a kedvenceim, de szépen sorban lenyomom mindet. Ráadásul, mivel világéletemben alkalmazott voltam, bele kellett rázódni az olyan dolgokba, mint a tervezés, a cash flow (ehh, ezt még mindig tanulom), és persze ott van a lelki oldal - hogy nincs óramű pontossággal megérkező havi fix jövedelem, csak ha én előteremtem. De nem zavart egyik sem. Miért? Mert nem mentem szembe a saját értékeimmel. Mert hiszem, hogy azzal, amit a szerelmemmel együtt építünk, adunk az embereknek. Szebbé tesszük a napjukat. Nem mellékesen, az külön fűszere a nagy egésznek, hogy vele közösen küzdünk, építkezünk, néha picit szenvedünk, de alapvetően mégis csak alkotunk valamit. 

Eszköz volt a coaching. Mankó. Bele is kapaszkodtam, nem vitás. Nélküle nem tudom, hogy vészeltem volna át a válásomat, a kitörést az alkalmazotti létből - lehet, ki sem törtem volna -, nem tudom, hogy nélküle vajon rá tudtam volna venni a szerelmemet, hogy ismét kezdjen el írni az őt ért, igen kemény magánéleti csapások után (eddigi életem legszebb coaching feladata volt ez), és nem tudom, hogy birkóznék meg ezzel a totálisan új élethelyzettel, amiben vagyok. Szóval kellett ez, és hálás is vagyok, hogy belekóstolhattam. De most erősen le kell korlátoznom az időt, amit ezzel töltök, mert valami nagyot építünk.

Érdekesen változik az ember gondolkodásmódja... Hihetetlen, mekkora vívódás volt a korábbi váltás munka terén, és mennyire könnyű, magától értetődő ez a második... Csak nem szabad megijedni attól, ha a GPS azt mondja: újratervezés. Az eszközöket bármikor cserélgetheted, kedved (és persze lehetőséged) szerint. És néha kell is, hogy aztán ne a halálos ágyadon kelljen gondolkodni rajta, hogy "mi lett volna, ha..."

Mert bár jelentősen elkanyarodtam az eredeti tervhez képest, mégis, az utamon vagyok. 

Tortúra

Milyen az, amikor a nézőtéren érzed a vér szagát? Hát ilyen!

Bár sokat gondolkodtam rajta, hogy miként tud egy színházi élménybeszámoló kapcsolódni egy alapvetően önfejlesztő blogba, azonban hamar rájöttem, hogy a lehető legtermészetesebben. Ugyanis az, amikor két ember színészi játékát, az átadott érzelmeket, impulzusokat figyeled két órán keresztül - olyan emberektől, akiktől talán nem is várnád ezt -, az rád is hatással van. 

Szóval színházban jártam. A Karínthyban. Pici színház. Nincsenek csicsás, nagy díszletek. Nincsen sok szereplő. Nincs semmi sallang. 

Két ember, némi díszlet, tényleg minimálban, és erős hangeffektek - ez minden, amiből a Tortúra című darab gazdálkodik. Nem is akárhogyan!

tortura1.JPG

Aki nem ismerné a sztorit, melyet Stephen King (szerintem) picit beteg agya szült: adott egy híres író, aki balesetet szenved az úttalan havas utakon, és balszerencséjére egy őrült rajongó karmai között ébred fel. Az eleinte kedvesnek tűnő, mellesleg ápoló végzettségű hölgyről idővel kiderül, hogy totál pszichopata, és változatos, egyre durvább módszerekkel bírja az írót további maradásra, valamint ugyanezen eszközök tárházával kényszeríti egy neki tetsző regény megírására. Dióhéjban ennyi a sztori. Van filmes változata is - nem láttam, de "kikölcsönöztem", meg fogom nézni. Sajnos a könyvet sem olvastam, pedig jó pár regényt elfogyasztottam a szerzőtől, de ez valahogy kimaradt. 

De mit lehet kezdeni ezzel a sztorival színházi keretek között?

Nos, én nem vagyok kritikus, de szerintem ez a darab egyszerűen zseniális! A színészeknek gyakorlatilag kizárólag  a mimikájukkal és gesztusaikkal kell átadniuk egy olyan történetet, amit alapvetően filmen egy sor kameraállással és képi megjelenítéssel, valamint egyéb effektekkel meg lehet könnyíteni. 

tortura2.jpg

Balázs Andiról - akit sajnos a legtöbben csak a "CBA-s Kaszás Erzsiként" ismernek - nem kellett sok idő, hogy elhiggyem, hogy valóban igazi beteg pszichopata. A szerepe szerint igazán erőszakos, nem egy pofon elcsattan (belsős infók szerint teljesen igaziak), előkerül egy bazi nagy kalapács is, mégis, nekem az egészben az egyik legijesztőbb rész az volt, amikor Annie Wilkes a sötétben megjelenik az ajtóban, kint villámlik, ez a nő meg csak ott áll, és néz azzal a pszichopata tekintetével... Brrrr... A másik pedig, amikor atom véres fejjel szépen lassan begombolja a kis kardigánját, és közben üveges tekintettel mered a semmibe... Ezek szerintem álmomban is kísérteni fognak, és esélyesen egy Alien is összeszarná magát tőle, ha látná. Minden rezdülése, minden apró gesztusa tökéletesen hozza azt a figurát, akit hoznia kell. 

Na és Árpa Attila... Valószínűleg a legtöbben nem színészként gondolnak rá. Az emberek agya mindenkire címkéket ragasztgat, és hát rá valószínűleg a macsó, a rosszfiú, a nőcsábász, és hasonló, rendkívül eredeti címkéket aggatták a legtöbben. Pedig Árpa Attila zseniálisan játszik ebben a darabban. A szerepe jó részét ágyban tölti, ill. aztán "kiszabadul" egy tolókocsiba - bár, ha megnézed a darabot, látni fogod, hogy ez a szó a legkevésbé sem illik a helyzetére. Mégis, ezekben az erősen bekorlátozott helyzetekben is annyira átjön a fogva tartott író minden kínja, hogy az néha már nekem fájt. Nem viccből írtam, hogy néha szinte éreztem a vér szagát a nézőtéren.

Külön figyelmet érdemelnek azok a gesztusok, melyek egyes jeleneteket morbid humorral töltenek meg - egyszerre sajnálod az ürgét, de kínodban röhögsz... Igazán ellentmondásos érzés. 

tortura3.JPG

De ami a legmegrázóbb volt nekem az egészben, az a legvége... És nem amiatt, ami a színpadon a darab közben történt. Azaz nem CSAK amiatt - mert az sem volt semmi. Ez a két ember ugyanis legalább háromszor kellett, hogy kijöjjön meghajolni a darab végén, mire egyáltalán egymásra tudott nézni. Esküszöm, megkönnyebbültem, mikor átkarolták egymás. Akkor hittem el, hogy nem gyűlölték meg egymást egy életre. Szerintem az első meghajlásnál még így volt. Nekem az volt a benyomásom, hogy a vége még őket is felkavarta, annyira benne éltek a szerepben. 

Egy szó mint száz, ha nem szokványos színházi előadást szeretnél látni, mondanám, hogy menj el és nézd meg, de úgy tudom, nehezen kapsz rá helyet... Kvázi telt házas minden előadás. Nem is csoda, megérdemlik.

Hogy mi a tanulság coach your life szemmel? Talán az, hogy nagyon vigyázz, mennyire engeded, hogy az egyes emberekre ragasztott címkék milyen módon befolyásolják a róluk alkotott képet... Mert aztán nagyon koppanhatsz. Ha jelen esetet nézzük, akkor abszolút pozitív értelemben!

De igazából ezt a gondolatot csak ideerőltettem.... Ez a darab jó. Ha módodban áll, nézd meg, és érezd jól magad - mert ez mindenkinek jár :)

A "fogadd el magad" bullshit

...és amit okoz

Már most előre szólok, hogy ez lehet, hogy nem fog tetszeni. Szóval csakis saját felelősségre olvasandó tovább! Amiről beszélni szeretnék, az ugyanis egy eléggé megosztó téma, és általában - tapasztalatom szerint - elég nagy indulatokat képes szülni. Éppen ezért teljesen felesleges elírnom, hogy a cikket nem támadásnak szánom senki ellen - úgyis lesz, aki annak fogja venni. Ugyancsak nem testképzavarba akarom kergetni az embereket - de lesz, aki így érzi majd. Más kérdés, hogy aki így gondolja, annál a cikk betalált :)

Tehát van ez az önmagunk elfogadása bullshit,  ami nagyon dívik az interneten manapság. Nem számít a plusz kiló, fogadd el magad, gyönyörű vagy így is. Dióhéjban így tudnám megfogalmazni. És mondhatnánk, hogy ezmilyenjó. Még azzal is egyetértek, hogy a kinézetünk miatt nem jó befrusztrálódni. Nem jó, ha azt  érezzük, ez határoz meg minket.

Csak sajnos ez a dolog nem ilyen egyszerű.

Önmagunk elfogadása egy fantasztikus utazás végállomása. Az, amikor a tükörbe nézve szereted, amit ott látsz, ez egy lelki utazás végeredménye. Jó esetben. És egyébként, nem is olyan könnyű dolog ez. Korábban már írtam erről, így ebbe bele sem mennék, maradok a témánál. A jelenségnél. Mert sajnos önmagunk elfogadását nagyon sokan - fájdalmasan sokan - igencsak félreértelmezik. És most durva leszek, és sarkítani is fogok. Ugyanis leegyszerűsítve ezt öntik ránk:

Maradj kövér, így is jó vagy, aki pedig mást gondol, az testképzavaros, vagy minimum megfertőzte a médiából ránk zúduló, ideálisnak beállított testalkat mételye.

20160801p31jcp_0411_boutique_plus3.jpg

Nem, nem állítom, hogy szó szerint ezt mondják az önmagunk elfogadásának lelkes hívei. Azt állítom, hogy így csapódik le. És hidd el, nekem nem fáj az, ha valakin vannak plusz kilók. Nem ez határoz meg az én szememben egy embert, sőt. Ugyanakkor ez a hozzáállás rendkívül káros. Mert mi az eredménye?

Az, hogy valaki belenéz a tükörbe, és bár látja, hogy baj van, bebeszéli magának, hogy ez így rendben van. Hiszen az xy megmondóember azt mondta, hogy fogadjuk el magunkat. De van egy rossz hírem.

Nincs rendben. És nem azért, mert modellnek kell kinézned. Nem kell mindenkinek fitneszversenyzőnek lenni. A hiba ott van, hogy ez egy mondvacsinált, mondhatni, bebeszélt boldogság. Tisztelet a kivételnek. Nem állítom, hogy nincs olyan, aki IGAZÁN elfogadja magát úgy, ahogy van. Tuti van ilyen is. De javasolok egy gondolatkísérletet!

Mondjuk jönne egy jótündér, aki azt mondja, hogy egy csettintéssel olyanná varázsol, amilyen csak lenni szeretnél. Vajon azt mondanád, hogy kösz, nem kell, jó vagyok így, ahogy vagyok? Légy őszinte! Nem hozzám, magadhoz! Igazán nem változtatnál semmit? Ha nem, akkor számodra a cikk itt véget is ér, nem vagy a célcsoportban :) Ha azonban őszintén a szívedre teszed a kezed, és azt mondod, hogy "hátbasszus, egy-két centi lejöhetne azért derékból", vagy "Na jó, pár kiló mínusz nem volna olyan hátrány", akkor bizony lebuktál. Akkor csak rizsahintés az egész önmagad elfogadása. Mert  - és megint kemény leszek - nem fogadod el te magad, hanem egyszerűen lusta vagy tenni magadért bármit is. Tudom-tudom. Van, aki betegség miatt túlsúlyos, van, aki más miatt. Nyilván akinek nem inge, nem veszi magára. Ugyanakkor az emberek nagyobbik része nem ilyen okból túlsúlyos, hanem egyszerűen azért, mert nem tesz ez ellen semmit. Ellenben kifogások keresésében fekete öves mester!

elfogad.jpg

Elfogadja magát. Inkább, minthogy kemény munkával tegyen valamit. És tudod mit? Nem a szépségéért. Az egészségéért. Az önbecsüléséért. Nem kell olyannak lenni, mint egy fitneszmodell. De lássuk be, ez egyfajta igénytelenség a saját testeddel szemben. Amit ajándékba kaptál, amíg ezen a földön élsz. Ha nem becsülöd meg, ő sem fog megbecsülni téged. És ez nagyon messze van attól az emelkedett állapottól, amikor tényleg elfogadod magad. 

Önmagad elfogadása ugyanis egyáltalán nem a tested elfogadásánál kezdődik, hanem ott, hogy elfogadod magad annak az emberi lénynek, ami vagy. Minden tulajdonságoddal, jellemeddel, erősségeddel és gyengeségeddel együtt. Attól, hogy elfogadod magad, még mindig mondhatod, hogy teszel magadért. Ez a két dolog nem zárja ki egymást! Belemondhatod a tükörbe magadnak, hogy ""szeretlek", akkor  is, ha aztán elmész futni, vagy zumbázni, vagy akár  egy konditerembe. Sőt, véleményem szerint akkor szereted igazán magadat, ha teszel is magadért. Elég logikusan hangzik, nem? Mennyire életszerű azt mondani, hogy szereted a testedet, ha közben igazából elhanyagolod?

Kérlek, ne használd önmagad elfogadását egy saját magad elleni fegyverkén... Mert ezzel ártasz magadnak. Pedig pont nem ez a célod. 

Tehát ha a jótündértől lenne kívánságod, akkor ne habozz, kezdj el tenni érte már ma! Tűzz ki reális, elérhető célokat, és szisztematikusan, minden nap tegyél értük, legalább egy picit! Meglátod, milyen lelki tartást tud ez adni. Amikor pedig elérted a célodat, akkor nem csak elfogadni fogod magadat, hanem olyan büszkeséget is érzel majd, aminek nincs párja!

Mire van időd?

Lássuk az unalomig ismételt "mindenkinek arra van ideje, amire szakít" című nótát, picit másképp!

Bűnös vagyok, bevallom. Hiába a folyamatos önfejlesztés, hiába próbálom tetten érni magam mikor "bullshitelek", mégis, simán belecsúszom az "erre nincs időm" játszmába. Játszmának írom, bár valószínűleg ez nincs olyan szépen kikutatva, és dokumentálva, mint az "igen, de" játszma, de mégis, annyira zsigerből nyomjuk ezt, és annyira nem az időhiányról szól, hogy nem tudom nem annak tekinteni.

Ahogy fentebb írtam, van ugye az általános megközelítés: "mindenkinek arra van ideje, amire szakít". Ez amúgy igaz, még ha szigorúan, vagy vaskalaposan is hangzik. Ha valami neked fontos, akkor arra időt  fogsz szakítani, és kész. Én is így látom. Azonban legalább ennyire fontos kérdés az, hogy miért ennyire átkozottul nehéz ez néha?

ora_ogimage.jpg

Nyilván a saját példámat a legegyszerűbb idehozni. Nagyon érdekes megfigyelni, mire szakítok időt, és mire nem, amire pedig kéne (a "kéne" az egy gyilkos szó, száműzd a szótáradból. Amit meg "kéne" csinálni, az jó eséllyel a büdös életbe nem lesz elvégezve. Amit meg fogsz csinálni, annak van esélye - érzed a különbséget?). Nekem a sport - erről írtam korábban - nem tehertétel. Simán beáldozok rá több órát is, akár napi szinten. Úgy intézem, hogy beleférjen. Nem mindig volt ez így. Volt olyan életszakaszom, amikor nem sikerült így intézni - akkor más volt fontosabb, aminek az oltárán beáldoztam ezt. Manapság pont az önfejlesztés, és a tanulás az, ami nyögvenyelősebb. Elég szégyen, de hát ez van. Nehezebben találok alkalmat olvasni. Nehezebben találok alkalmat olyan videókat megnézni, melyekből vagy szakmailag, vagy más módon, de tanulhatok. Mindig is fontos volt nekem az, hogy újat tanuljak, és valamiért ez most nehezen megy (ahh, bulshitelek: szinte egyáltalán nem foglalkozom vele, ez a helyes kifejezés), pedig régen szerves része volt a mindennapjaimnak. Tulajdonképpen hiányzik is. Valamiért mégis nehezen illesztem be a napirendembe, ami röhej, mert a napirendem sokkal rugalmasabb, mint tavaly. 

Mi lehet az oka? Miért megy nehezen, ami korábban magától ment, és mitől vált könnyűvé az, ami régebben picit háttérbe szorult? 

A válasz egyrészt a prioritási listákban lesz. Fontos tanulság az eddigi életemből, hogy nem kezelhetsz mindent első helyen. Van amit első helyen kezelsz, és aztán jön a második, a harmadik, és így  tovább. Amikor minden dologból "legfontosabb" dolog lesz, na az a halál, abban lehet szétforgácsolódni. Semmi baj azzal, ha valami nem az első helyen szerepel az életedben, csak bírd ezt kimondani, belátni. Ne nyavalyogj, ha "nincs időd" sportolni. Ha elég fontos lenne neked, akkor találnál rá időt. Másoknak is 24 órából áll a napjuk, és megoldják. Túl sok többgyerekes, dolgozó, és ezzel együtt sportoló családanyával, és családapával beszéltem életemben ahhoz, hogy benyeljem a "nincs időm" szöveget. De rám is igaz ez: régen is 24 órából állt a napom, tehát ha most nem tudom beilleszteni a tanulást, és az önfejlesztést a mindennapjaimba, az nem azt jelenti, hogy nincs rá időm, hanem hogy másképp kell szerveznem a dolgaimat. 

lepcsofokok.jpg

Mert nem lehetetlen olyan dologgal is foglalkozni, ami nincs elöl a prioritási listádon. Csak picit nehezebb megvalósítani. Mert ami az első helyeken, dobogón szerepel, az megy zsigerből. Ami lentebb... No, ott kell kialakítanod erőből mindenféle új szokásokat. Igen, erőből. Bizonyos idő múlva, mikor tényleg szokássá válik, akkor már megy magától - megoszlanak a vélemények, mennyi idő kell ehhez, egyesek szerint egy hónap, mások szerint több (szerintem is több). Viszont mindehhez nagyon fontos, hogy tudd, mik a te prioritásaid. Mi motivál, mi igazán fontos a számodra az életben? És ez nem olyan dolog, amit a buszon ülve végiggondolsz... Ehhez nyugiban, magadban kell lenned, és igazán magadba nézni... Vagy elmenni egy coach-hoz, aki jól irányzott kérdésekkel kihozza belőled a válaszokat. 

Persze, az is megér egy misét, ha valamiféle tagadás van benned az adott dologgal kapcsolatosan... Az is egy lehetőség. Amikor az eszeddel tudod, hogy szükséged volna rá, de inkább bemondod, hogy nincs időd, csak hogy egy picit még halogathasd a dolgot. Ehhez megint arra van szükség, hogy magadban, vagy támogatással, de a dolgok mélyére nézz... Ezt a részét nemigen tudod megkerülni. 

A jó hír viszont az, hogy ha a helyükre teszed a dolgokat, akkor meg fogod látni, hogy mindenre tud időd lenni, ami igazán fontos a számodra. Azt persze nem mondom, hogy egyszerű lesz. Mert bizony lehet, hogy az lesz a megoldás, hogy mindenki előtt kelsz és hajnalban elmész mondjuk futni. Könnyű megoldás? Nem, nem az. Fontos neked, hogy lemenj? Igen. Megéri ezt az áldozatot? Na, ez az, amit neked kell eldöntened. Ha megéri, akkor ideje megerőltetned magadat. Ha nem, az sem baj, csak akkor ne nyavalyogj... És ne mondd, hogy nincs megoldás. Maximum nem akarod bevállalni. Nekem is ezt kell magamban helyre tennem. Mert több órából nem fog állni a napom - de másképp beosztani, az már nem tűnik olyan lehetetlennek :)

Képzelődj!

Vizualizáció. Soha ne becsüld alá az erejét. Elmesélek egy történetet, hogy miért!

Nem vagyok az a fajta, akinek a reggeli edzések bármiféle gondot okoznak. Tekintve, hogy szeretem az edzőtermi edzéseket, én nem abba a kalapba tartozom, akinek ez valamiféle külön érdem, hogy egy héten ötször elmegy sportolni. Nekem ez nem tehertétel, hanem kikapcsolódás, még akkor is, ha minden egyes alkalommal egy picit meghalok a teremben. Én ugyanis nem tudok csak úgy edzegetni. Minden egyes alkalommal valamilyen módon feszegetnem kell a határaimat. Szeretem legyőzni saját magamat, úgy fizikálisan, mint mentálisan. 

De vannak nehezebb napok, még nekem is. Ez a mai pont ilyen volt. Már mikor útra keltem, akkor is éreztem, hogy valami nem frankó. Nem volt az a szokásos lendület, és edzeni akarás, még a derekas mennyiségű koffein hatására sem. Persze ez nem tartott vissza, rutinszerűen átöltöztem, aztán irány a súlyok semmivel sem összehasonlítható világa!

Ez most ilyen hárdkór edzést vetíthetne elő, de a valóságban az történt, hogy megláttam az üres, 20 kg-os rudat, és kb. sírva fakadtam, hogy nekem ezt most a fejem fölé fel kell emelni. Ez főként azért volt kellemetlen, mert a terv az 65kg volt... Igazán sajnáltam magam e pillanatban. Mintha valami kényszer lenne az edzés, nem pedig szórakozás. Jó alaposan bemelegítettem - aminek a fő motivációja persze nem az volt, hogy szakszerű, és sérülésbiztos legyen az edzésem, hanem az, hogy minél később kelljen nekiállni a tényleges melónak. Azonban muszáj volt egyszer csak elkezdeni... A világ összes fájdalmát vállamra véve emeltem fel a földről a rudat a mellkasomra, majd kezdtem el a bemelegítést. "Basszus, már ez is milyen nehéznek tűnik" - gondoltam, és hát, ha így állsz hozzá, persze nyilván nehéznek is érzed, még a pille súlyt is. Kedvetlenül nyomkodtam a fejem fölé a rudat, és e pillanatban totálisan elképzelhetetlennek éreztem, hogy nemhogy plusz 45kg-ot, de akár egy dekát is rápakoljak arra a kurva rúdra. 

ketkezesrud.jpg

Persze, a büszkeségem ezt nem bírta volna el. "Baszd rá azt a két tízest, aztán majdcsak lesz valami" - gondoltam, és elkezdtem nyomkodni 40kg-al. Ettől picit magamhoz tértem. Bár nyögvenyelős volt, de valahogy picit kezdett múlni a reménytelenség érzése... Felcsillant a remény, hogy nem megy az edzésem a kukába, de azt is éreztem, hogy mentálisan nyomnom kell egy laza 180 fokos fordulatot, különben baj lesz. 

És itt jön a lényeg, amiért az egész posztot írom... Szépen lenyugtattam magam ("Ne picsogj már, hisztispicsa"), leültem egy padra, és elkezdtem elképzelni, mi fog történni..... Ott van előttem a rúd, összesen 60kg... Először is leguggolok,  és megragadom. Picsamód rászorítok (szinte érzem, ahogy a csuklószorító vágja a csuklómat közben), majd szépen beleguggolva, az egész testemet megfeszítve, és minden idegszálammal erre koncentrálva felrántom a súlyt a mellkasomra. Megfeszül a hasizmom, és a mély hátizmaim, hogy stabilizálják a törzsemet.... És minden tizedmásodpercben koncentrálva, szépen  kinyomom a súlyt a fejem fölé, majd kontrolláltan visszaengedem... Így megy ez egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször.... Itt kezd majd nehezedni, felszívom magam, és nyomok még hármat.. Elképzeltem az érzést, ahogy a vállam a negatív szakaszban elkezd égni, ahogyan a tricepszem fárad, de ennek ellenére bírom... kilenc, és kis belerugózással ott a tizedik ismétlés is. Utána szépen leengedem a súlyt magam elé, majd lebaszom a földre... Az egész gyakorlat minden centiméterét előre megterveztem. Minden érzést, minden fájdalmat, és persze utána a siker ízét is előre elképzeltem.

És tudod mi történt? Pontosan úgy történt minden, ahogyan előre megálmodtam! Ez azért nem mindegy, mert ez a 10 ismétlés pont kettővel volt több, mint az elmúlt edzésen, és pontosan tízzel volt több annál, mint amiről azt gondoltam, hogy ezen a napon sikerülhet. Ez után a sorozat után pedig ugyanígy teljesítettem a tervet a mára célként kitűzött 65 kg-al is.

Vizualizáció. Soha ne becsüld alá az erejét.

vizualizacio.jpg

Persze, tudom. Nyilván ha 100 ismétlést képzeltem volna így el, akkor az nem ment volna. Érdemes a realitás talaján maradni. Bár itt jegyzem meg, hogy a realitás eleinte az volt, hogy hagyom a francba az egészet, és megyek haza, vagy maximum szaunázni. Ehhez képest áttörtem a korlátaimat... Nem csak itt, hanem az ezt követő sorozatokban, és gyakorlatokban is. Végül egy kivételesen jó válledzésen voltam túl. Tuti fájni fog holnap :)

Gondolj bele, ha nem alkalmazom a vizualizációt, elestem volna ettől a jó kis edzéstől. Na most ez lehet, hogy neked "csak egy nyavalyás edzés" de nekem nagyon fontos, hogy minden alkalommal lehetőleg a maximumot hozzam ki magamból - ld. a cikk elejét, ahol erről írok. 

És tudod mi a legszebb az egészben?

(hatásszünet)

Az, hogy ezt a technikát az élet minden területére alkalmazhatod. Azaz, ha van egy célod, képzeld el, képzeld el a lehető legrészletesebben. Képzeld el az oda vezető utat is, szintén a lehető legrészletesebben. Egyetlen lépést se hagyj ki! Hidd el, ha megteszed, közelebb is fogsz kerülni hozzá. Nem mondom, hogy minden magától fog menni - hiszen ehhez te is kellesz, tettek nélkül nem fog történni semmi -, de ezzel olyan hajszálpontosan jelölheted ki az irányt, ami felé mész az életedben, hogy nem fogod tudni elvéteni a célvonalat :)

A nyugdíj öli meg az időseket?

...Avagy mikor ér véget az életünk igazából?

Kényes téma a mai, és persze félreértésre is adhat okot. Nyilvánvalóan nem maga a nyugdíj, amit kapsz majd idős korodban, fog kinyírni.... És nem  is maga a státusz, hogy munkaügyi szempontból nézve nyugdíjas vagy.

Tekintsük ezt inkább egyfajta életérzésnek. Állapotnak.

Láttam egy fantasztikus videót erről, már évekkel ez előtt. Ebben a videóban egy 93 éves úriember beszél az öregedésről. Ajánlom mindenki figyelmébe, megéri megnézni (kb 4:30-tól kezdődik a téma kifejtése)

Kiemelnék egy mondatot, bár tényleg azt mondom, hogy az egész videót érdemes megnézni:

Inactivity is a major cause of death

Az aktivitás hiánya az egyik legjelentősebb halálok. 

Mi történik, ha valaki eléri a nyugdíjas kort?

Az esetek fájdalmasan nagy százalékában eltűnnek a célok az emberek életéből. A nyugdíjas lét gyakran úgy él az emberek fejében, mint valamiféle áldott állapot, amikor "nem kell csinálni semmit". És ez olyan szépen, varázsosan is hangozhat, főként azoknak, akik adott esetben nem álmaik munkáját végezték életük során. "Megérdemlem". "Ledolgoztam egy életet, most már dolgozzanak a fiatalok". "Megettem már a kenyerem javát, nem terem már itt számomra babér". "Hova változtassak már ennyi évesen?". Ismerős? Szerintem nincs ember, aki ne hallotta volna valaha ezek valamelyikét. Na de hova vezetnek ezek a mondatok, gondolatok? Mit eredményeznek?

Hibernálódást. Inaktivitást. Céltalanságot. 

Ha most belegondolsz, hogy "nem kell csinálnod semmit" talán csábítóan hangzik. Minden bizonnyal tudnád is élvezni párt napig. Vagy pár hétig. Van, aki pár hónapig is. De számoljunk egy picit. A nyugdíjkorhatárt vegyük mondjuk 65 évnek (és tekintsünk el attól, hogy vannak foglalkozások, ahol ennél jóval korábban el lehet  menni nyugdíjba, és természetesen a rokkantsági  nyugdíjat és hasonlókat sem veszem most számításba). Tehát 65 évesek vagyunk. Megrögzött optimistaként azt mondom, számoljunk egy minimum 80 éves életkorral. Van 20 évünk (oké, pesszimistáknak legyen 10, az sem olyan kevés). Felteszem a kérdést: 10, vagy 20 éven keresztül akarsz "semmit sem csinálni"? Mihez kezdesz ezzel a 10, vagy 20 évvel? Semmihez? Szerinted hová vezet ez?

szivmegallas.jpg

És sokan így vannak ezzel. Élnek nap nap után, bele sem gondolva, hogy micsoda tékozlás ez. Gondolom a 20-30 éves életkor  közötti 10 évet nem akarnád ilyen módon tékozolva élni. Ilyenkor mindenki vagy tanul, vagy karriert épít, vagy családot alapít, de mindenképpen, valamiféle cél, vagy célok mentén éli az életét.  Ezek éltetik. Milyen jó ez a szó... Éltetik. 

Ha nem csinálsz semmit az utolsó 10-20 évedben, akkor mégis mi fog éltetni? Mi fog egyben tartani? 

Mi a jövőképed a nyugdíjas éveidre? Mit fogsz csinálni? Ülsz otthon, néha elmész sétálni, elmész a patikába a gyógyszereidért, - melyekre, az általános vélekedés szerint minden bizonnyal szükségünk lesz, ugyebár - meg az sztk-ba, mert azzal is megy az idő  szerencsés esetben néha unokázol  egy picit, sokat olvasol, aztán slussz?

A videóban elhangzik, hogy három tényező járulhat  hozzá ahhoz,  hogy az öregedésünk egy boldog, és betegségektől mentes időszak legyen. Ezek pedig a munka, az étrend, és a testmozgás.  

Én az elsőről beszélnék most leginkább. Mert talán felhördültél most. Munka?!?! De hát a nyugdíj pont arról szól hogy nem kell dolgozni! Persze. Tudom. De gondolj bele, ha 20 évig munkanélküli lennél, mégis milyen hatással lenne rád? Mert akár így akartad, akár az élet hozta így, de a nyugdíj az egy évtized(ek)ik tartó munkanélküliséget is jelenthet akár. Ha így akarod...

Az aktivitás hiánya öli meg az embereket. A céltalanság. De így kell ennek lennie?

Mi lenne, ha a nyugdíjra nem az életed utolsó  szakaszaként (rossz esetben végeként) tekintenél, hanem egy új lehetőségként? Lehetőségként arra, hogy megcsinálj valamit, amit korábban nem mertél, vagy lehetőségek hiányában nem tehettél meg? Nem mondom, hogy 40 ledolgozott év után menj vissza a gyártósorra gályázni. De mi van, ha belekezdesz valamibe, amire  - akár emiatt a munka miatt - nem volt lehetőséged? És kérlek, ne mondd, hogy "nincs lehetőséged". Ha valamikor, most  aztán van időd. Gondolkodj el a lehetőségeiden! Miben vagy jó? Mi érdekel? Mi a hobbid? Milyen lehetőségeket rejt a hobbid, az érdeklődésed? Mit sportolhatnál?

nyugdijasok.jpg

Mi az, ami éltetne téged? 

Gondolj bele, akár 20 éves időtartamról beszélünk! Nem megéri ezen elgondolkodni? És mondok neked valamit: ez csakis a te döntésed. Ne fogd a körülményeidre. Meg a lehetőségeidre. Ráadásul azt  sem tudom mondani, hogy nem kerülsz szembe problémákkal. Lesznek. És jól tudom, hogy ezer kifogást fel lehet sorolni annak érdekében, hogy miért NE csinálj semmit. De nem megéri picit küzdeni, ha arra gondolsz, hogy hogyan éled le ezt a 20 évet? Talán nehéz életed volt. Talán azt gondolod, küzdöttél eleget már. De mi van, ha ez a küzdelem azt eredményezi, hogy ez lesz életed legszebb 20 éve? Ha ez van a mérleg egyik nyelvén, mit lennél hajlandó odarakni a másikra? 

A körülményeken lehet hogy nem tudsz változtatni, ez tény. De azon, hogy hogyan viszonyulsz hozzájuk - nos, ez csakis a te döntésed!