Más szavakkal, ne hagyd, hogy a körülmények alakítsák az életedet - alakítsd TE a körülményeket!

Coach your life, avagy irányítsd az életedet!

Tortúra

Milyen az, amikor a nézőtéren érzed a vér szagát? Hát ilyen!

2017. április 13. - Körmendy.Zsolt

Bár sokat gondolkodtam rajta, hogy miként tud egy színházi élménybeszámoló kapcsolódni egy alapvetően önfejlesztő blogba, azonban hamar rájöttem, hogy a lehető legtermészetesebben. Ugyanis az, amikor két ember színészi játékát, az átadott érzelmeket, impulzusokat figyeled két órán keresztül - olyan emberektől, akiktől talán nem is várnád ezt -, az rád is hatással van. 

Szóval színházban jártam. A Karínthyban. Pici színház. Nincsenek csicsás, nagy díszletek. Nincsen sok szereplő. Nincs semmi sallang. 

Két ember, némi díszlet, tényleg minimálban, és erős hangeffektek - ez minden, amiből a Tortúra című darab gazdálkodik. Nem is akárhogyan!

tortura1.JPG

Aki nem ismerné a sztorit, melyet Stephen King (szerintem) picit beteg agya szült: adott egy híres író, aki balesetet szenved az úttalan havas utakon, és balszerencséjére egy őrült rajongó karmai között ébred fel. Az eleinte kedvesnek tűnő, mellesleg ápoló végzettségű hölgyről idővel kiderül, hogy totál pszichopata, és változatos, egyre durvább módszerekkel bírja az írót további maradásra, valamint ugyanezen eszközök tárházával kényszeríti egy neki tetsző regény megírására. Dióhéjban ennyi a sztori. Van filmes változata is - nem láttam, de "kikölcsönöztem", meg fogom nézni. Sajnos a könyvet sem olvastam, pedig jó pár regényt elfogyasztottam a szerzőtől, de ez valahogy kimaradt. 

De mit lehet kezdeni ezzel a sztorival színházi keretek között?

Nos, én nem vagyok kritikus, de szerintem ez a darab egyszerűen zseniális! A színészeknek gyakorlatilag kizárólag  a mimikájukkal és gesztusaikkal kell átadniuk egy olyan történetet, amit alapvetően filmen egy sor kameraállással és képi megjelenítéssel, valamint egyéb effektekkel meg lehet könnyíteni. 

tortura2.jpg

Balázs Andiról - akit sajnos a legtöbben csak a "CBA-s Kaszás Erzsiként" ismernek - nem kellett sok idő, hogy elhiggyem, hogy valóban igazi beteg pszichopata. A szerepe szerint igazán erőszakos, nem egy pofon elcsattan (belsős infók szerint teljesen igaziak), előkerül egy bazi nagy kalapács is, mégis, nekem az egészben az egyik legijesztőbb rész az volt, amikor Annie Wilkes a sötétben megjelenik az ajtóban, kint villámlik, ez a nő meg csak ott áll, és néz azzal a pszichopata tekintetével... Brrrr... A másik pedig, amikor atom véres fejjel szépen lassan begombolja a kis kardigánját, és közben üveges tekintettel mered a semmibe... Ezek szerintem álmomban is kísérteni fognak, és esélyesen egy Alien is összeszarná magát tőle, ha látná. Minden rezdülése, minden apró gesztusa tökéletesen hozza azt a figurát, akit hoznia kell. 

Na és Árpa Attila... Valószínűleg a legtöbben nem színészként gondolnak rá. Az emberek agya mindenkire címkéket ragasztgat, és hát rá valószínűleg a macsó, a rosszfiú, a nőcsábász, és hasonló, rendkívül eredeti címkéket aggatták a legtöbben. Pedig Árpa Attila zseniálisan játszik ebben a darabban. A szerepe jó részét ágyban tölti, ill. aztán "kiszabadul" egy tolókocsiba - bár, ha megnézed a darabot, látni fogod, hogy ez a szó a legkevésbé sem illik a helyzetére. Mégis, ezekben az erősen bekorlátozott helyzetekben is annyira átjön a fogva tartott író minden kínja, hogy az néha már nekem fájt. Nem viccből írtam, hogy néha szinte éreztem a vér szagát a nézőtéren.

Külön figyelmet érdemelnek azok a gesztusok, melyek egyes jeleneteket morbid humorral töltenek meg - egyszerre sajnálod az ürgét, de kínodban röhögsz... Igazán ellentmondásos érzés. 

tortura3.JPG

De ami a legmegrázóbb volt nekem az egészben, az a legvége... És nem amiatt, ami a színpadon a darab közben történt. Azaz nem CSAK amiatt - mert az sem volt semmi. Ez a két ember ugyanis legalább háromszor kellett, hogy kijöjjön meghajolni a darab végén, mire egyáltalán egymásra tudott nézni. Esküszöm, megkönnyebbültem, mikor átkarolták egymás. Akkor hittem el, hogy nem gyűlölték meg egymást egy életre. Szerintem az első meghajlásnál még így volt. Nekem az volt a benyomásom, hogy a vége még őket is felkavarta, annyira benne éltek a szerepben. 

Egy szó mint száz, ha nem szokványos színházi előadást szeretnél látni, mondanám, hogy menj el és nézd meg, de úgy tudom, nehezen kapsz rá helyet... Kvázi telt házas minden előadás. Nem is csoda, megérdemlik.

Hogy mi a tanulság coach your life szemmel? Talán az, hogy nagyon vigyázz, mennyire engeded, hogy az egyes emberekre ragasztott címkék milyen módon befolyásolják a róluk alkotott képet... Mert aztán nagyon koppanhatsz. Ha jelen esetet nézzük, akkor abszolút pozitív értelemben!

De igazából ezt a gondolatot csak ideerőltettem.... Ez a darab jó. Ha módodban áll, nézd meg, és érezd jól magad - mert ez mindenkinek jár :)

A "fogadd el magad" bullshit

...és amit okoz

Már most előre szólok, hogy ez lehet, hogy nem fog tetszeni. Szóval csakis saját felelősségre olvasandó tovább! Amiről beszélni szeretnék, az ugyanis egy eléggé megosztó téma, és általában - tapasztalatom szerint - elég nagy indulatokat képes szülni. Éppen ezért teljesen felesleges elírnom, hogy a cikket nem támadásnak szánom senki ellen - úgyis lesz, aki annak fogja venni. Ugyancsak nem testképzavarba akarom kergetni az embereket - de lesz, aki így érzi majd. Más kérdés, hogy aki így gondolja, annál a cikk betalált :)

Tehát van ez az önmagunk elfogadása bullshit,  ami nagyon dívik az interneten manapság. Nem számít a plusz kiló, fogadd el magad, gyönyörű vagy így is. Dióhéjban így tudnám megfogalmazni. És mondhatnánk, hogy ezmilyenjó. Még azzal is egyetértek, hogy a kinézetünk miatt nem jó befrusztrálódni. Nem jó, ha azt  érezzük, ez határoz meg minket.

Csak sajnos ez a dolog nem ilyen egyszerű.

Önmagunk elfogadása egy fantasztikus utazás végállomása. Az, amikor a tükörbe nézve szereted, amit ott látsz, ez egy lelki utazás végeredménye. Jó esetben. És egyébként, nem is olyan könnyű dolog ez. Korábban már írtam erről, így ebbe bele sem mennék, maradok a témánál. A jelenségnél. Mert sajnos önmagunk elfogadását nagyon sokan - fájdalmasan sokan - igencsak félreértelmezik. És most durva leszek, és sarkítani is fogok. Ugyanis leegyszerűsítve ezt öntik ránk:

Maradj kövér, így is jó vagy, aki pedig mást gondol, az testképzavaros, vagy minimum megfertőzte a médiából ránk zúduló, ideálisnak beállított testalkat mételye.

20160801p31jcp_0411_boutique_plus3.jpg

Nem, nem állítom, hogy szó szerint ezt mondják az önmagunk elfogadásának lelkes hívei. Azt állítom, hogy így csapódik le. És hidd el, nekem nem fáj az, ha valakin vannak plusz kilók. Nem ez határoz meg az én szememben egy embert, sőt. Ugyanakkor ez a hozzáállás rendkívül káros. Mert mi az eredménye?

Az, hogy valaki belenéz a tükörbe, és bár látja, hogy baj van, bebeszéli magának, hogy ez így rendben van. Hiszen az xy megmondóember azt mondta, hogy fogadjuk el magunkat. De van egy rossz hírem.

Nincs rendben. És nem azért, mert modellnek kell kinézned. Nem kell mindenkinek fitneszversenyzőnek lenni. A hiba ott van, hogy ez egy mondvacsinált, mondhatni, bebeszélt boldogság. Tisztelet a kivételnek. Nem állítom, hogy nincs olyan, aki IGAZÁN elfogadja magát úgy, ahogy van. Tuti van ilyen is. De javasolok egy gondolatkísérletet!

Mondjuk jönne egy jótündér, aki azt mondja, hogy egy csettintéssel olyanná varázsol, amilyen csak lenni szeretnél. Vajon azt mondanád, hogy kösz, nem kell, jó vagyok így, ahogy vagyok? Légy őszinte! Nem hozzám, magadhoz! Igazán nem változtatnál semmit? Ha nem, akkor számodra a cikk itt véget is ér, nem vagy a célcsoportban :) Ha azonban őszintén a szívedre teszed a kezed, és azt mondod, hogy "hátbasszus, egy-két centi lejöhetne azért derékból", vagy "Na jó, pár kiló mínusz nem volna olyan hátrány", akkor bizony lebuktál. Akkor csak rizsahintés az egész önmagad elfogadása. Mert  - és megint kemény leszek - nem fogadod el te magad, hanem egyszerűen lusta vagy tenni magadért bármit is. Tudom-tudom. Van, aki betegség miatt túlsúlyos, van, aki más miatt. Nyilván akinek nem inge, nem veszi magára. Ugyanakkor az emberek nagyobbik része nem ilyen okból túlsúlyos, hanem egyszerűen azért, mert nem tesz ez ellen semmit. Ellenben kifogások keresésében fekete öves mester!

elfogad.jpg

Elfogadja magát. Inkább, minthogy kemény munkával tegyen valamit. És tudod mit? Nem a szépségéért. Az egészségéért. Az önbecsüléséért. Nem kell olyannak lenni, mint egy fitneszmodell. De lássuk be, ez egyfajta igénytelenség a saját testeddel szemben. Amit ajándékba kaptál, amíg ezen a földön élsz. Ha nem becsülöd meg, ő sem fog megbecsülni téged. És ez nagyon messze van attól az emelkedett állapottól, amikor tényleg elfogadod magad. 

Önmagad elfogadása ugyanis egyáltalán nem a tested elfogadásánál kezdődik, hanem ott, hogy elfogadod magad annak az emberi lénynek, ami vagy. Minden tulajdonságoddal, jellemeddel, erősségeddel és gyengeségeddel együtt. Attól, hogy elfogadod magad, még mindig mondhatod, hogy teszel magadért. Ez a két dolog nem zárja ki egymást! Belemondhatod a tükörbe magadnak, hogy ""szeretlek", akkor  is, ha aztán elmész futni, vagy zumbázni, vagy akár  egy konditerembe. Sőt, véleményem szerint akkor szereted igazán magadat, ha teszel is magadért. Elég logikusan hangzik, nem? Mennyire életszerű azt mondani, hogy szereted a testedet, ha közben igazából elhanyagolod?

Kérlek, ne használd önmagad elfogadását egy saját magad elleni fegyverkén... Mert ezzel ártasz magadnak. Pedig pont nem ez a célod. 

Tehát ha a jótündértől lenne kívánságod, akkor ne habozz, kezdj el tenni érte már ma! Tűzz ki reális, elérhető célokat, és szisztematikusan, minden nap tegyél értük, legalább egy picit! Meglátod, milyen lelki tartást tud ez adni. Amikor pedig elérted a célodat, akkor nem csak elfogadni fogod magadat, hanem olyan büszkeséget is érzel majd, aminek nincs párja!

Mire van időd?

Lássuk az unalomig ismételt "mindenkinek arra van ideje, amire szakít" című nótát, picit másképp!

Bűnös vagyok, bevallom. Hiába a folyamatos önfejlesztés, hiába próbálom tetten érni magam mikor "bullshitelek", mégis, simán belecsúszom az "erre nincs időm" játszmába. Játszmának írom, bár valószínűleg ez nincs olyan szépen kikutatva, és dokumentálva, mint az "igen, de" játszma, de mégis, annyira zsigerből nyomjuk ezt, és annyira nem az időhiányról szól, hogy nem tudom nem annak tekinteni.

Ahogy fentebb írtam, van ugye az általános megközelítés: "mindenkinek arra van ideje, amire szakít". Ez amúgy igaz, még ha szigorúan, vagy vaskalaposan is hangzik. Ha valami neked fontos, akkor arra időt  fogsz szakítani, és kész. Én is így látom. Azonban legalább ennyire fontos kérdés az, hogy miért ennyire átkozottul nehéz ez néha?

ora_ogimage.jpg

Nyilván a saját példámat a legegyszerűbb idehozni. Nagyon érdekes megfigyelni, mire szakítok időt, és mire nem, amire pedig kéne (a "kéne" az egy gyilkos szó, száműzd a szótáradból. Amit meg "kéne" csinálni, az jó eséllyel a büdös életbe nem lesz elvégezve. Amit meg fogsz csinálni, annak van esélye - érzed a különbséget?). Nekem a sport - erről írtam korábban - nem tehertétel. Simán beáldozok rá több órát is, akár napi szinten. Úgy intézem, hogy beleférjen. Nem mindig volt ez így. Volt olyan életszakaszom, amikor nem sikerült így intézni - akkor más volt fontosabb, aminek az oltárán beáldoztam ezt. Manapság pont az önfejlesztés, és a tanulás az, ami nyögvenyelősebb. Elég szégyen, de hát ez van. Nehezebben találok alkalmat olvasni. Nehezebben találok alkalmat olyan videókat megnézni, melyekből vagy szakmailag, vagy más módon, de tanulhatok. Mindig is fontos volt nekem az, hogy újat tanuljak, és valamiért ez most nehezen megy (ahh, bulshitelek: szinte egyáltalán nem foglalkozom vele, ez a helyes kifejezés), pedig régen szerves része volt a mindennapjaimnak. Tulajdonképpen hiányzik is. Valamiért mégis nehezen illesztem be a napirendembe, ami röhej, mert a napirendem sokkal rugalmasabb, mint tavaly. 

Mi lehet az oka? Miért megy nehezen, ami korábban magától ment, és mitől vált könnyűvé az, ami régebben picit háttérbe szorult? 

A válasz egyrészt a prioritási listákban lesz. Fontos tanulság az eddigi életemből, hogy nem kezelhetsz mindent első helyen. Van amit első helyen kezelsz, és aztán jön a második, a harmadik, és így  tovább. Amikor minden dologból "legfontosabb" dolog lesz, na az a halál, abban lehet szétforgácsolódni. Semmi baj azzal, ha valami nem az első helyen szerepel az életedben, csak bírd ezt kimondani, belátni. Ne nyavalyogj, ha "nincs időd" sportolni. Ha elég fontos lenne neked, akkor találnál rá időt. Másoknak is 24 órából áll a napjuk, és megoldják. Túl sok többgyerekes, dolgozó, és ezzel együtt sportoló családanyával, és családapával beszéltem életemben ahhoz, hogy benyeljem a "nincs időm" szöveget. De rám is igaz ez: régen is 24 órából állt a napom, tehát ha most nem tudom beilleszteni a tanulást, és az önfejlesztést a mindennapjaimba, az nem azt jelenti, hogy nincs rá időm, hanem hogy másképp kell szerveznem a dolgaimat. 

lepcsofokok.jpg

Mert nem lehetetlen olyan dologgal is foglalkozni, ami nincs elöl a prioritási listádon. Csak picit nehezebb megvalósítani. Mert ami az első helyeken, dobogón szerepel, az megy zsigerből. Ami lentebb... No, ott kell kialakítanod erőből mindenféle új szokásokat. Igen, erőből. Bizonyos idő múlva, mikor tényleg szokássá válik, akkor már megy magától - megoszlanak a vélemények, mennyi idő kell ehhez, egyesek szerint egy hónap, mások szerint több (szerintem is több). Viszont mindehhez nagyon fontos, hogy tudd, mik a te prioritásaid. Mi motivál, mi igazán fontos a számodra az életben? És ez nem olyan dolog, amit a buszon ülve végiggondolsz... Ehhez nyugiban, magadban kell lenned, és igazán magadba nézni... Vagy elmenni egy coach-hoz, aki jól irányzott kérdésekkel kihozza belőled a válaszokat. 

Persze, az is megér egy misét, ha valamiféle tagadás van benned az adott dologgal kapcsolatosan... Az is egy lehetőség. Amikor az eszeddel tudod, hogy szükséged volna rá, de inkább bemondod, hogy nincs időd, csak hogy egy picit még halogathasd a dolgot. Ehhez megint arra van szükség, hogy magadban, vagy támogatással, de a dolgok mélyére nézz... Ezt a részét nemigen tudod megkerülni. 

A jó hír viszont az, hogy ha a helyükre teszed a dolgokat, akkor meg fogod látni, hogy mindenre tud időd lenni, ami igazán fontos a számodra. Azt persze nem mondom, hogy egyszerű lesz. Mert bizony lehet, hogy az lesz a megoldás, hogy mindenki előtt kelsz és hajnalban elmész mondjuk futni. Könnyű megoldás? Nem, nem az. Fontos neked, hogy lemenj? Igen. Megéri ezt az áldozatot? Na, ez az, amit neked kell eldöntened. Ha megéri, akkor ideje megerőltetned magadat. Ha nem, az sem baj, csak akkor ne nyavalyogj... És ne mondd, hogy nincs megoldás. Maximum nem akarod bevállalni. Nekem is ezt kell magamban helyre tennem. Mert több órából nem fog állni a napom - de másképp beosztani, az már nem tűnik olyan lehetetlennek :)

Képzelődj!

Vizualizáció. Soha ne becsüld alá az erejét. Elmesélek egy történetet, hogy miért!

Nem vagyok az a fajta, akinek a reggeli edzések bármiféle gondot okoznak. Tekintve, hogy szeretem az edzőtermi edzéseket, én nem abba a kalapba tartozom, akinek ez valamiféle külön érdem, hogy egy héten ötször elmegy sportolni. Nekem ez nem tehertétel, hanem kikapcsolódás, még akkor is, ha minden egyes alkalommal egy picit meghalok a teremben. Én ugyanis nem tudok csak úgy edzegetni. Minden egyes alkalommal valamilyen módon feszegetnem kell a határaimat. Szeretem legyőzni saját magamat, úgy fizikálisan, mint mentálisan. 

De vannak nehezebb napok, még nekem is. Ez a mai pont ilyen volt. Már mikor útra keltem, akkor is éreztem, hogy valami nem frankó. Nem volt az a szokásos lendület, és edzeni akarás, még a derekas mennyiségű koffein hatására sem. Persze ez nem tartott vissza, rutinszerűen átöltöztem, aztán irány a súlyok semmivel sem összehasonlítható világa!

Ez most ilyen hárdkór edzést vetíthetne elő, de a valóságban az történt, hogy megláttam az üres, 20 kg-os rudat, és kb. sírva fakadtam, hogy nekem ezt most a fejem fölé fel kell emelni. Ez főként azért volt kellemetlen, mert a terv az 65kg volt... Igazán sajnáltam magam e pillanatban. Mintha valami kényszer lenne az edzés, nem pedig szórakozás. Jó alaposan bemelegítettem - aminek a fő motivációja persze nem az volt, hogy szakszerű, és sérülésbiztos legyen az edzésem, hanem az, hogy minél később kelljen nekiállni a tényleges melónak. Azonban muszáj volt egyszer csak elkezdeni... A világ összes fájdalmát vállamra véve emeltem fel a földről a rudat a mellkasomra, majd kezdtem el a bemelegítést. "Basszus, már ez is milyen nehéznek tűnik" - gondoltam, és hát, ha így állsz hozzá, persze nyilván nehéznek is érzed, még a pille súlyt is. Kedvetlenül nyomkodtam a fejem fölé a rudat, és e pillanatban totálisan elképzelhetetlennek éreztem, hogy nemhogy plusz 45kg-ot, de akár egy dekát is rápakoljak arra a kurva rúdra. 

ketkezesrud.jpg

Persze, a büszkeségem ezt nem bírta volna el. "Baszd rá azt a két tízest, aztán majdcsak lesz valami" - gondoltam, és elkezdtem nyomkodni 40kg-al. Ettől picit magamhoz tértem. Bár nyögvenyelős volt, de valahogy picit kezdett múlni a reménytelenség érzése... Felcsillant a remény, hogy nem megy az edzésem a kukába, de azt is éreztem, hogy mentálisan nyomnom kell egy laza 180 fokos fordulatot, különben baj lesz. 

És itt jön a lényeg, amiért az egész posztot írom... Szépen lenyugtattam magam ("Ne picsogj már, hisztispicsa"), leültem egy padra, és elkezdtem elképzelni, mi fog történni..... Ott van előttem a rúd, összesen 60kg... Először is leguggolok,  és megragadom. Picsamód rászorítok (szinte érzem, ahogy a csuklószorító vágja a csuklómat közben), majd szépen beleguggolva, az egész testemet megfeszítve, és minden idegszálammal erre koncentrálva felrántom a súlyt a mellkasomra. Megfeszül a hasizmom, és a mély hátizmaim, hogy stabilizálják a törzsemet.... És minden tizedmásodpercben koncentrálva, szépen  kinyomom a súlyt a fejem fölé, majd kontrolláltan visszaengedem... Így megy ez egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször.... Itt kezd majd nehezedni, felszívom magam, és nyomok még hármat.. Elképzeltem az érzést, ahogy a vállam a negatív szakaszban elkezd égni, ahogyan a tricepszem fárad, de ennek ellenére bírom... kilenc, és kis belerugózással ott a tizedik ismétlés is. Utána szépen leengedem a súlyt magam elé, majd lebaszom a földre... Az egész gyakorlat minden centiméterét előre megterveztem. Minden érzést, minden fájdalmat, és persze utána a siker ízét is előre elképzeltem.

És tudod mi történt? Pontosan úgy történt minden, ahogyan előre megálmodtam! Ez azért nem mindegy, mert ez a 10 ismétlés pont kettővel volt több, mint az elmúlt edzésen, és pontosan tízzel volt több annál, mint amiről azt gondoltam, hogy ezen a napon sikerülhet. Ez után a sorozat után pedig ugyanígy teljesítettem a tervet a mára célként kitűzött 65 kg-al is.

Vizualizáció. Soha ne becsüld alá az erejét.

vizualizacio.jpg

Persze, tudom. Nyilván ha 100 ismétlést képzeltem volna így el, akkor az nem ment volna. Érdemes a realitás talaján maradni. Bár itt jegyzem meg, hogy a realitás eleinte az volt, hogy hagyom a francba az egészet, és megyek haza, vagy maximum szaunázni. Ehhez képest áttörtem a korlátaimat... Nem csak itt, hanem az ezt követő sorozatokban, és gyakorlatokban is. Végül egy kivételesen jó válledzésen voltam túl. Tuti fájni fog holnap :)

Gondolj bele, ha nem alkalmazom a vizualizációt, elestem volna ettől a jó kis edzéstől. Na most ez lehet, hogy neked "csak egy nyavalyás edzés" de nekem nagyon fontos, hogy minden alkalommal lehetőleg a maximumot hozzam ki magamból - ld. a cikk elejét, ahol erről írok. 

És tudod mi a legszebb az egészben?

(hatásszünet)

Az, hogy ezt a technikát az élet minden területére alkalmazhatod. Azaz, ha van egy célod, képzeld el, képzeld el a lehető legrészletesebben. Képzeld el az oda vezető utat is, szintén a lehető legrészletesebben. Egyetlen lépést se hagyj ki! Hidd el, ha megteszed, közelebb is fogsz kerülni hozzá. Nem mondom, hogy minden magától fog menni - hiszen ehhez te is kellesz, tettek nélkül nem fog történni semmi -, de ezzel olyan hajszálpontosan jelölheted ki az irányt, ami felé mész az életedben, hogy nem fogod tudni elvéteni a célvonalat :)

A nyugdíj öli meg az időseket?

...Avagy mikor ér véget az életünk igazából?

Kényes téma a mai, és persze félreértésre is adhat okot. Nyilvánvalóan nem maga a nyugdíj, amit kapsz majd idős korodban, fog kinyírni.... És nem  is maga a státusz, hogy munkaügyi szempontból nézve nyugdíjas vagy.

Tekintsük ezt inkább egyfajta életérzésnek. Állapotnak.

Láttam egy fantasztikus videót erről, már évekkel ez előtt. Ebben a videóban egy 93 éves úriember beszél az öregedésről. Ajánlom mindenki figyelmébe, megéri megnézni (kb 4:30-tól kezdődik a téma kifejtése)

Kiemelnék egy mondatot, bár tényleg azt mondom, hogy az egész videót érdemes megnézni:

Inactivity is a major cause of death

Az aktivitás hiánya az egyik legjelentősebb halálok. 

Mi történik, ha valaki eléri a nyugdíjas kort?

Az esetek fájdalmasan nagy százalékában eltűnnek a célok az emberek életéből. A nyugdíjas lét gyakran úgy él az emberek fejében, mint valamiféle áldott állapot, amikor "nem kell csinálni semmit". És ez olyan szépen, varázsosan is hangozhat, főként azoknak, akik adott esetben nem álmaik munkáját végezték életük során. "Megérdemlem". "Ledolgoztam egy életet, most már dolgozzanak a fiatalok". "Megettem már a kenyerem javát, nem terem már itt számomra babér". "Hova változtassak már ennyi évesen?". Ismerős? Szerintem nincs ember, aki ne hallotta volna valaha ezek valamelyikét. Na de hova vezetnek ezek a mondatok, gondolatok? Mit eredményeznek?

Hibernálódást. Inaktivitást. Céltalanságot. 

Ha most belegondolsz, hogy "nem kell csinálnod semmit" talán csábítóan hangzik. Minden bizonnyal tudnád is élvezni párt napig. Vagy pár hétig. Van, aki pár hónapig is. De számoljunk egy picit. A nyugdíjkorhatárt vegyük mondjuk 65 évnek (és tekintsünk el attól, hogy vannak foglalkozások, ahol ennél jóval korábban el lehet  menni nyugdíjba, és természetesen a rokkantsági  nyugdíjat és hasonlókat sem veszem most számításba). Tehát 65 évesek vagyunk. Megrögzött optimistaként azt mondom, számoljunk egy minimum 80 éves életkorral. Van 20 évünk (oké, pesszimistáknak legyen 10, az sem olyan kevés). Felteszem a kérdést: 10, vagy 20 éven keresztül akarsz "semmit sem csinálni"? Mihez kezdesz ezzel a 10, vagy 20 évvel? Semmihez? Szerinted hová vezet ez?

szivmegallas.jpg

És sokan így vannak ezzel. Élnek nap nap után, bele sem gondolva, hogy micsoda tékozlás ez. Gondolom a 20-30 éves életkor  közötti 10 évet nem akarnád ilyen módon tékozolva élni. Ilyenkor mindenki vagy tanul, vagy karriert épít, vagy családot alapít, de mindenképpen, valamiféle cél, vagy célok mentén éli az életét.  Ezek éltetik. Milyen jó ez a szó... Éltetik. 

Ha nem csinálsz semmit az utolsó 10-20 évedben, akkor mégis mi fog éltetni? Mi fog egyben tartani? 

Mi a jövőképed a nyugdíjas éveidre? Mit fogsz csinálni? Ülsz otthon, néha elmész sétálni, elmész a patikába a gyógyszereidért, - melyekre, az általános vélekedés szerint minden bizonnyal szükségünk lesz, ugyebár - meg az sztk-ba, mert azzal is megy az idő  szerencsés esetben néha unokázol  egy picit, sokat olvasol, aztán slussz?

A videóban elhangzik, hogy három tényező járulhat  hozzá ahhoz,  hogy az öregedésünk egy boldog, és betegségektől mentes időszak legyen. Ezek pedig a munka, az étrend, és a testmozgás.  

Én az elsőről beszélnék most leginkább. Mert talán felhördültél most. Munka?!?! De hát a nyugdíj pont arról szól hogy nem kell dolgozni! Persze. Tudom. De gondolj bele, ha 20 évig munkanélküli lennél, mégis milyen hatással lenne rád? Mert akár így akartad, akár az élet hozta így, de a nyugdíj az egy évtized(ek)ik tartó munkanélküliséget is jelenthet akár. Ha így akarod...

Az aktivitás hiánya öli meg az embereket. A céltalanság. De így kell ennek lennie?

Mi lenne, ha a nyugdíjra nem az életed utolsó  szakaszaként (rossz esetben végeként) tekintenél, hanem egy új lehetőségként? Lehetőségként arra, hogy megcsinálj valamit, amit korábban nem mertél, vagy lehetőségek hiányában nem tehettél meg? Nem mondom, hogy 40 ledolgozott év után menj vissza a gyártósorra gályázni. De mi van, ha belekezdesz valamibe, amire  - akár emiatt a munka miatt - nem volt lehetőséged? És kérlek, ne mondd, hogy "nincs lehetőséged". Ha valamikor, most  aztán van időd. Gondolkodj el a lehetőségeiden! Miben vagy jó? Mi érdekel? Mi a hobbid? Milyen lehetőségeket rejt a hobbid, az érdeklődésed? Mit sportolhatnál?

nyugdijasok.jpg

Mi az, ami éltetne téged? 

Gondolj bele, akár 20 éves időtartamról beszélünk! Nem megéri ezen elgondolkodni? És mondok neked valamit: ez csakis a te döntésed. Ne fogd a körülményeidre. Meg a lehetőségeidre. Ráadásul azt  sem tudom mondani, hogy nem kerülsz szembe problémákkal. Lesznek. És jól tudom, hogy ezer kifogást fel lehet sorolni annak érdekében, hogy miért NE csinálj semmit. De nem megéri picit küzdeni, ha arra gondolsz, hogy hogyan éled le ezt a 20 évet? Talán nehéz életed volt. Talán azt gondolod, küzdöttél eleget már. De mi van, ha ez a küzdelem azt eredményezi, hogy ez lesz életed legszebb 20 éve? Ha ez van a mérleg egyik nyelvén, mit lennél hajlandó odarakni a másikra? 

A körülményeken lehet hogy nem tudsz változtatni, ez tény. De azon, hogy hogyan viszonyulsz hozzájuk - nos, ez csakis a te döntésed! 

Sportolsz, vagy menekülsz?

Akinek nem inge... De tényleg! Mert ez lehet, hogy nem fog tetszeni...

Na. ez hazai pálya lesz erősen. Aki ismer, az tudja, hogy elég sok évet lehúztam a "fitnesziparban", és a sport mindig is közel állt hozzám. Mindig is szerettem a sport lélektani oldaláról írni. Leírtam, mikor az edzés terápiás célokat szolgált nálam, mint ahogyan azt is, amikor szembeszélben futottam le 16 kilométert.

No, de nem is ez a lényeg. Az utóbbi időben gyakran elgondolkodtam azon, hogy vajon kinek mi a motivációja arra, hogy bármiféle sportot űzzön. Mert persze, van az egyszerű verzió: fogyni akarsz/izmosodni akarsz, ezért a célnak megfelelő mozgásformát végzed heti x alkalommal. Ez tiszta sor. Viszont az már másik kérdés, hogy mikor, és mennyi időt töltesz az adott sporttal (és szigorúan NEM versenysportról, élsportról beszélek, ahol a prioritási listán nyilvánvalóan előkelő helyen van ez az egész). Mennyi időt engedsz a sportnak - vagy bármiféle, egyedül végzett szabadidős tevékenységnek - hogy elvegyen az életedből?

És most itt próbálok nem állást foglalni, hanem csak engedem a gondolataimat, kérdéseimet, ahogy jönnek. Itt az első: téged mi motivál IGAZÁN az általad választott testmozgásban? Szereted? Célod van vele? Az a "te időd" amikor nem piszkál senki? Vagy... Ez az az idő, amikor távol lehetsz az igazi életedtől?

menekul.jpg

Egyszer olvastam egy blogbejegyzést, ahol az író azt feszegette, hogy aki pl. eljár futni, az valami elől fut. Menekül. Na, én pont akkor készültem egy félmaratonra, életemben először (és eddig utoljára). Legyintettem, egy "háteznemnormális" kíséretében. A félmaratont végül lefutottam, a tervezett idővel, és alapvetően tényleg szerettem az esti futásaimat (fél10 után jártam el, mikor a gyerekek már ágyban voltak, hogy ne az ő idejüket vegyem el). Szóval mindenképpen sikeres projekt volt ez.

Mostanában azonban, visszatekintve az akkori helyzetemre, többször is megfogalmazódott bennem, vagyis inkább piszkálta az agyamat, hogy... Vajon nem valami elől futottam? Semmiképpen sem másznék itt bele a magánéletem akkori alakulásába, de nem tudom nem észrevenni, hogy bizony egy fél10-es futás, ami alsó hangon egy órás volt, az azt jelentette, hogy utána fél11-re haza, zuhany, kis kaja, sok ivás, aztán szunya. Oké, nem minden nap jártam el futni, de azért érezzük, hogy miből vettem el ezt az időt...

És akkor szerettem ezt. Azt hiszem, utólag ki merem jelenteni, hogy akkor menekültem, még ha nem is volt ez tudatos. A saját világomba futottam el. Oda, ahol csak én vagyok, meg a pulzus, és a táv, és az izzadás, és semmi és senki más. És bizony elég beszédes a tény, hogy mióta más a helyzetem, azóta nem igazán van motivációm így tölteni az időmet... Az edzőterem, mint örök szerelem, az megmaradt, de az egy lassan több évtizedes szokás nálam :)

Szóval, neked mi a motivációd, mikor elmész futni, edzeni, jógázni, vagy bármi mást csinálni? Mennyire sietsz haza utána? Mennyire tudatos ez, és mennyire csak akkor döbbensz erre rá, mikor ezeket a sorokat olvasod? Saját tapasztalatomból tudom, hogy ezeket a kérdéseket nagyon is fel kell tenned magadnak. Legalábbis idővel. Vagy ha mered, akkor akár most is.... Egyébként segít a gondolkodásban, ha belegondolsz, hogy mennyire sietsz haza mondjuk egy sima vásárlásból... Vagy akár munkából... Tényleg a munka miatt vagy bent sokáig? 

Persze, nem állítom, hogy aki csak sportol, az menekül. Ez nem igaz. Ha pedig mégis, akkor is, inkább a sportba menekülj otthonról, mint a kocsmába, ez is igaz. Csak közben légy tisztában azzal, hogy mi történik veled. Légy tudatában annak, mit miért teszel. Csak így van esélyed arra, hogy ha valami nem klappol az életedben, akkor esetleg változtass rajta! 

Szóval, téged mi motivál a sportolásra?

Ui: Kérlek, ne ürügyként használd ezt a posztot arra, hogy a kiváló (magán)életedet bizonyítandó, nem mész el sportolni :))) Nem ez volt a cél. 

Ne feszülj rá!

Volt már olyan neked, hogy valamit úgy nagyon meg akartál csinálni, de sehogy sem tudtál haladni vele?

Hát, ez megint erősen az életből vett cikk lesz. Merthogy itt ültem a laptop előtt, és egyszerűen ott tartottam, hogy hirtelen nem volt mit írnom, nem jött az "ihlet". Persze jogos a kérdés, hogy hát ez csak egy blog, minek akkor erőltetni, de tök rég nem írtam már, és nagyon akartam - valamit. Erről pedig eszembe jutott egy olyan téma, ami talán hasznos lehet sokak számára.

Neked volt már olyan, hogy teljesen ráfeszültél egy akármilyen feladatra, de hiába erőltetted az agyadat, csak ültél felette, eredmény nélkül?

Nekem volt, nem egyszer. És bizony sok esetben - főleg korábban - el is követtem azt a hibát, hogy csak ültem és ültem, és nem tágítottam, mert ugyebár nem akartam feladni. Én egy elég makacs, és célorientált ember vagyok, ezzel nemigen fért össze az, hogy egy kis alkotói válság miatt sutba dobjak akármilyen feladatot. Úgyhogy ott ültem, és szenvedtem. Bekómáltam, aztán koffeinnel összeraktam magam, de az sem használt. Ráfeszültem, és mindezek tetejében ha eszembe jutott valamilyen megoldás az adott problémára, akkor abba jól belekapaszkodtam, és nemigen tudtam tőle elvonatkoztatni ezek után. Ez leginkább akkor kínos, ha a szóban forgó megoldás nem felel meg 100%-ban a célnak...

Egyébként vicces, mert alapvetően hajlamos vagyok csapongani, szóval nálam ez egy picit ellentmondásos, hogy pont én feszülök rá valamire így. Egyszer majd eljutok az önfejlesztésben oda, hogy erre lesz magyarázatom :)

Na de a lényeg. Tök egyszerű a megoldás erre a problémára, de pont az egyszerűségében rejlik a nehézsége. Ha nem megy, ha nem boldogulsz egy problémával, akkor csinálj mást! Na persze, nem azt mondom, hogy add fel. nem azt mondom, hogy hetekig rá se nézz... Mert hát ez egy határidős munkánál elég nagy luxus. Ugyanakkor nagyon gyakran pont egy kis szünet hozza meg a "megváltást". Lehet, hogy már fél óra is elég, lehet, hogy több kell - ezt nyilvánvalóan nem tudom megjósolni. De azt tapasztalatból tudom, hogy ez MINDIG működik!

Persze, a racionális, célorientált, kötelességtudó éned most lázad. Tékozlásnak érezheted a dolgot, főleg, ha szoros határidőd van az adott problémára. De ne félj: az agyad a "backgroundban futtatja a processzt", akkor is, ha ténylegesen nem azzal foglalkozol. Lehet, hogy egy teljesen más tevékenység végzése közben csapsz majd a homlokodra, hogy basszus, megvan! Lehet, hogy ha egy óra elteltével visszatérsz a feladathoz, hirtelen új nézőpontból tudsz ránézni. De az biztos, hogy nem veszítesz semmit. Hiszen ha még fél-egy órát ott ülnél, kínlódva, akkor sem haladnál. Így tehát nem veszítesz igazából semmit.

kutya.jpg

Nem tudok nem szakmázni: nekem a coachingban használt különféle kártyák elképesztő sokat tudnak segíteni, ha ilyen bajom van (de az élet bármilyen területén nagyon hasznosnak tartom ezeket). Többféle változat van: van, amikor egy afféle "játéktéren" rakunk ki kártyákat, és ezeket társítjuk különféle, a problémára vonatkozó kérdésekkel, és van olyan, amikor képes kártyát, kérdést, és szavakat is húzunk, és ezeket kapcsoljuk össze a problémával. És ez nem varázslat. Nem kártyás jóslás. A nagyszerűsége abban rejlik, hogy segít más perspektívából nézni a dolgokat. Olyan utakra viszi a elmédet, amikről nem is álmodtál korábban! Pl. mi jut eszedbe a fenti képről, ha egy téged foglalkoztató problémával összekötöd a rajta látható kártyákat?

Ugyanakkor ha épp nincs kéznél ilyen kártya - vagy egy coach, akinek van :) - akkor bármilyen tevékenység megfelel ilyenkor, ami szigorúan NEM kötődik az alapproblémához. Lehet az a munkád egy másik szelete, vagy egy szabadidős tevékenység, teljesen mindegy. Picit olyan ez, mint amikor mondjuk lenyomsz 50 fekvőtámaszt, és picit pihenned kell a következő 50 előtt.

Nem csak fizikai korlátaink vannak. Az elménknek is kell a szusszanás néha. Add meg ezt neki, és meglesz a jutalmad!

Mit csináltál ma jól?

Egy egyszerű gyakorlat az önbizalmad fejlesztésére

Ez most rövid lesz. Legalábbis úgy tervezem, de írás közben szokásom csapongani, szóval ez tényleg csak terv :) Az igazat megvallva, nem találtam fel a spanyolviaszt. Egy Szabó Péter előadáson hallottam erről a dologról. Megtetszett, és a napi rutinom részévé tettem, de nem csak magamnak, hanem a gyermekeimnek is. 

Elöljáróban hadd kérdezzem meg, hogy mik az emlékeid iskolás korodból... Ha hazavittél akármilyen jegyet, vagy jegyeket, akkor mire kérdeztek rá? Hogy mire kaptad az ötöst? Vagy hogy miért lett csak négyes, vagy hármas? Ha nem 100%-os volt egy dolgozatod, mi volt az első kérdés? Hogy mit rontottál el? 

Gyermekkorunk óta "hibaorientált" gondolkodásra vagyunk nevelve. Legyen szó bármiről, előszeretettel nézzük azt, hogy egy adott dologban mi volt a hiba, mi volt elrontva, mitől nem volt tökéletes. Arról nem is beszélek most, hogy a jövőbeli tervekkel kapcsolatban milyen az általános gondolkodás. De az biztos, hogy az "az a baj, hogy" kezdetű mondatok reneszánszát éljük...

Pedig ezen nem is olyan nehéz változtatni. Pontosabban, nyilvánvalóan az, hogy a mindennapjaink részévé tegyük az ezzel ellentétes gondolkodást, az egy idő- és energiaigényes folyamat, ugyanakkor egy roppant egyszerű kis gyakorlattal szokássá tehetjük azt, hogy legalább elinduljunk az ide vezető úton. A dolog pedig nagyon egyszerű, és tiszta szívvel javaslom mindenkinek, hogy próbálja ki. Ha szülő vagy, a gyerekeiddel is csináld, nagyon megéri!

149ee0d54f9dfdd8dcfa450bd9b87717.jpg

Nekünk van egy esti rituálénk a gyerekekkel. Ez eddig annyi volt, hogy a fiam rákérdezett, hogy "ma kinek mi volt a legjobb?". Ez egyébként eleve tök jó, és nem is én találtam ki, ez természetesen jött belőle. Évek óta minden áldott este így alszanak el, hogy erről beszélünk. Na, ide illesztettem be még két kérdést. Az egyik, amiről jelen esetben szó van: "Ma ki mit csinált jól?" (A második, "Ma miért vagyok hálás?" kérdésre egy másik posztban ugyancsak szívesen kitérek)

És bizony, ez a kérdés elsőre szokatlan lehet. Nem szokásunk végiggondolni ilyen megközelítésből a napunkat. Pedig hidd el, tök motiváló. Miért is ne? Hiszen nincs olyan nap, hogy valamit ne csinálnánk jól. Legyen az egy apróság, vagy egy világmegváltó dolog, ez teljesen mindegy, A lényeg, hogy tudatosítsd magadban, hogy te ma valamit igenis jól csináltál. Ha ezt napi rutinná teszed, az elképesztő hatással lesz az önbecsülésedre. És nem mellékesen, jobban is fogsz aludni, ha így hajtod álomra a fejedet. 

A gyerekeket öröm hallgatni ilyenkor. Amikor tudatosítja, megerősíti magában a fiam, hogy igenis a matekházit jól csinálta meg, ráadásul az elsők között. Lehet, hogy ez szóba sem kerülne amúgy, de így ki is mondja. Vagy a lányom, aki kimondja, hogy ő bizony ügyes volt a mozgásműhelyben az oviban. 

A dicsekvést gyakorlatilag bünteti a mai társadalom, legalábbis kis hazánkban. Nagyképűségnek hangzik sokak számára, és visszatetszést keltő is... Pedig semmi rossz nincs abban, ha valaki tisztában van azzal, hogy miben jó, és mit csinált jól. Szemmel látható, ahogy ez után a kis beszélgetés után mennyivel jobban vannak a gyerekek. Egyébként én is, amikor elmondom nekik a saját részemet. Nekem is jó érzés ilyen szemlélettel végiggondolni a napomat. Hidd el, neked is az lesz, ha kipróbálod, csak csinálj belőle rendszert, úgy az igazi :)

Szóval, te mit csináltál ma jól? 

Mennyire becsülöd a tested?

"Elfogadod" amit a tükörben látsz? Vagy harcolsz érte/ellene?

Elég mélyen érintett vagyok a témában, több okból is. A korábbi munkám során ugyanis szó szerint tízezrével kerültem online kapcsolatba olyanokkal, akik valami módon változtatni akartak az életmódjukon, és/vagy a testükön. Volt  alkalmam végigkísérni számos vitát arról, hogy mi az igazi motivációja annak, aki rendszeresen mozog, ill. hogy is van ez a dolog önmagunk elfogadásával. És tényleg...

Hol van a határ aközött, hogy elfogadod magad olyannak, amilyen vagy, és aközött, hogy igazság szerint magasról teszel arra, hogy hogy nézel ki, hogy élsz?
Hol a határ az egészséges önbizalom, és a testünk irányában tanúsított igénytelenség között?
Mikor csinálod az egészet magadért, és hol csap ez át valamiféle frusztrált, kényszeres tevékenységbe, ami örök elégedetlenséget szül saját magaddal szemben?

Korábban már foglalkoztam itt  is, és a saját, coaching weboldalamon azzal a kérdéssel, hogy hogy állunk a felénk támasztott elvárásokkal, és önmagunk szeretetével. Ez a téma valahol mindkettővel összefügg. Mert igenis nagyon sokan nem magukért járnak el sportolni, hanem azéért, hogy megfeleljenek a környezetüknek. Vagy saját maguknak. Mert a tükörképük olyan erős befolyással van rájuk, hogy teljesen azzal azonosítják magukat, és az önértékelésük is teljes egészében ettől függ. Ez nyilván nem jó irány. Ugyanakkor ha nem foglalkozol magaddal, akkor felmerül egy fontos kérdés...

tukor.jpg

Tényleg szereted magad?

Nos, szeretnék még mindenek előtt kiemelni egy nagyon fontos dolgot, ami úgy gondolom, sok mindennek az alapja lehet: ha te tényleg szereted magadat, akkor abba a tested és a lelked egyaránt beletartozik. Véleményem szerint nincs igazi lelki fejlődés akkor, ha a testedet nem tartod tiszteletben. Nem hiszek az olyan elméletekben, miszerint "a test nem számít, a lélek mutat meg mindent", vagy "ideje elfogadnod magad olyannak, amilyen vagy, ez mutatja meg, mennyire vagy rendben magaddal". Ezek nagyon veszélyes, önkorlátozó, és tulajdonképpen hosszabb távon egészségügyileg is káros gondolatok. 

Ugyanis megfosztanak téged a motivációtól, és a lehetőségtől, egy még egészségesebb, jobb életre.

Eleve, lehet valaki igazán boldog akkor, ha nem elégetett azzal a testtel, amiben ezt a földi életet le kell élnie? Ha pedig nem elégedett, akkor vajon mi a megoldás: elfogadni, hogy ezt dobta a gép, vagy megrázni magad, és tenni valamit saját magadért?

Kegyetlenül hangozhat, de ha nem foglalkozol a tested egészségével, akkor bizony nem becsülöd magad meg eléggé. Nem becsülöd meg az ajándékot, amit odafentről kaptál. A testünk csodálatos kis szerkezet. Akár hívőként  egy felsőbb hatalom kreálmányának érzed magad, akár egyszerűen egy evolúciós csodának, abban mindenképpen egyetérthetünk, hogy a testünk páratlanul fantasztikus, gyönyörű alkotás. Ha ezt elfogadjuk, akkor viszont szabályosan vétek nem foglalkozni vele. Nem karbantartani, és nem óvni őt. A testedben elég sok időt kell idelent eltöltened. És minél jobban megbecsülöd, annál nagyobb esélyed van arra, hogy ez az idő a lehető leghosszabb lesz. 

Félreértés ne essék:

Nem kell mindenkinek fitneszmodellnek lenni.
Nem kell kigyúrni magad a boldogsághoz, és nem kell aszott soványra sem lefogyni.
Nem kell minden nap órákat sporttal tölteni, és nem is kell 0-24-ben diétával sanyargatni magad. 
Nem kell hamis ideálokhoz mérni magad.

Csak figyelj oda egy kicsit magadra. Becsüld ennyire a testedet. És ha nem tetszik, amit a tükörben látsz, igenis tessék tenni a változásért. Ettől még nem vagy önbecsülési zavaros - csak egyszerűen igényes vagy saját magadra. De ugyanakkor tanulj meg örülni a sikereidnek, amiket ezen az úton elérsz, és légy büszke a változásra, különben könnyen az örök elégedetlenség csapdájába eshetsz.

futnak.jpg

Egyébként figyeld meg, hogy az elméd is sokkal jobban hasít,  ha a tested rendben van. Ép testben ép lélek - nekem is lábrázásom van az ilyen sablonos szövegektől, de ebben történetesen akad némi igazság. Persze, csak attól, hogy ép a tested, nem lesz ép a lelked. Ugyanígy, ha a lelked rendben van, azzal nem lesz automatikusan rendben a tested (még akkor sem, ha "elfogadod" magad). Mindkettőért tenned kell.

Én arra kérlek csupán, hogy mielőtt nagy energiákat tennél csak az egyik, vagy csak a másik terület fejlesztésébe, tedd fel magadnak a kérdést: miért is kevésbé fontos számodra a másik? Ha éjt nappallá téve edzel, akkor vajon mennyit foglalkozol a lelked fejlődésével? Ha pedig intenzíven fejleszted a gondolkodásodat, hozzáállásodat, világlátásodat, vagy akár spiritualitásodat, akkor mi az akadálya annak, hogy a testedet is karbantartsd?

Ne fogadd el magad, ha túlsúlyos vagy, nem ez a helyes út. Ha az első szél elfúj, ne legyints, hogy " nincs alkatod úgysem a sporthoz". És pláne ne mondd, hogy nincs időd rá, hogy változtass. Tessék, még egy klisé: mindenkinek arra van ideje, amire szakít időt. Tudom, most felhördülnek páran, hogy "de nekem tényleg nincs időm". De pár perc beszélgetés után általában kiderül, hogy esetleg lenne, csak valamiféle áldozattal jár. Ja, hát a sikert nem adják ingyen...

Természetesen, ha a tükörbe nézve teljesen elégedett vagy magaddal, akkor ez a poszt rád nem vonatkozik. Ha napi szinten teszel az egészségedért, akkor te már elindultál az utadon. Legyen az bármilyen sport, jóga, vagy szimplán egy egészséges táplálkozás... Mindegy mi, csak ne legyél érdektelen a témában!

Hidd el, amennyiben elkezdesz tenni a tested egészségéért, úgy egy legalább ugyanannyira fantasztikus utazás veszi kezdetét, mint amikor az elméd fejlesztésére koncentrálsz. Ha ügyesen tűzöd ki a céljaidat, és megtalálod a számodra leginkább megfelelő mozgásformát, úgy egy egészen újszerű, gyakorlatilag terápiás elfoglaltságot találhatsz magadnak - legyen szó bármilyen testmozgásról!

 

 

Mennyit számít mások véleménye?

...Avagy szerinted mennyit foglalkoznak veled mások igazából?

Veszel valami ruhát, és az első, amire gondolsz, hogy másoknak hogy fog tetszeni... Elmész edzőterembe, de nem magadért, hanem hogy a környezeted elismerjen... Mondanál valamit, de azon aggódsz, mit váltasz ezzel ki a környezetedből... Nem úgy élsz, ahogy igazán szeretnél, hanem úgy, hogy ne válts ki a környezetedből ellenállást... Ismerős bármelyik? 

Téged mennyire kötnek gúzsba mások általad vélt, vagy valós elvárásai?

Hallottam több, nagyon jó gondolatot ezzel kapcsolatosan. Az egyik, hogy arra vajmi kevés ráhatásunk van, hogy mások mit gondolnak rólunk. Már ennek a tudatosítása is sokat segíthet abban, hogy némileg függetlenítsük magunkat ez alól. A másik, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a környezetünk összes gondolata körülöttünk forog. A valóságban azonban más emberek a véltnél sokkal-sokkal kevesebbet foglalkoznak velünk.

morpheus_elvarasok.jpg

Egy Wermer András előadásban hallottam a következő, nagyon igaz állítást: Mindenki a saját szarával van elfoglalva. Ezt remekül ki lehet vetíteni erre a helyzetre is. Egyfelől, mindenki, minden információt a saját szemüvegén keresztül néz, lát, hall. Ezért van az, hogy egy hallott, vagy olvasott szöveget száz ember pontosan százféle módon értelmez. Pedig a szöveg pont ugyanaz... De mivel mindenki a saját szarával van elfoglalva, így mindenki azt, és úgy hall, olvas ki egy adott szövegből, ami neki fontos, vagy neki tetszik. A másik értelmezés pedig gyakorlatilag szó szerinti, azaz mindenki a saját bajával van úgyis elfoglalva, és csak nagyon rövid időt képes arra szánni, hogy a te kínoddal, vagy kinézeteddel, vagy bármi más, veled kapcsolatos dologgal legyen érdemben elfoglalva. 

Ez talán keményen, vagy ridegen hangzik. Ugyanis szeretünk abban a hitben lenni, hogy minden körülöttünk forog, és másoknak egyéb gondjuk sincsen, mint velünk foglalkozni. Persze, ez nem szó szerint így zajlik le a fejünkben, de az érzés akkor is ehhez hasonlítható. A valóságban azonban a környezetünk sokkal kevesebb időt szán erre, mint azt hinnénk.

"Na de a barátok, azok is?" merül fel a jogos kérdés. Anélkül hogy megválaszolnám, felteszem a kérdést: NEKED mennyit szoktak mások folyamatosan a fejedben járni? Mennyi az a maximum idő, amit mások bajával töltesz? Vagy másképp kérdezem: mennyi időt töltesz azzal, hogy azon agyalj, hogy xy épp milyen ruhát vett fel, mit mondott, mit evett, stb? Még ha roppant kritikus is vagy, és egyéb dolgod sincsen, mint másokat figyelni (ez esetben egyébként érdemes némi önvizsgálatot tartanod, hogy mi a motivációd erre, de ez egy másik írás témája lesz), akkor is, gondolj bele, mennyi időt töltesz egy-egy ember ilyenfajta "kielemezésével"? Ugye nem olyan sokat... Akkor kérdem én, miért foglalkozol olyan sokat azzal, hogy mások mit gondolnak rólad? Az ő életükben a veled kapcsolatos gondolatok a napjuk apró töredékét teszik ki. Te meg ezerrel agyalsz, ki mit gondol, ez határozza meg a cselekedeteid jelentős részét, rosszabb esetben az öltözködésedet, és még ki tudja, mi mindent... Mondd, mennyire éri meg? Vagy másképp kérdezve: mennyit számít ez?

Persze, nem azt mondom, hogy magasról kell tenni arra, mások mit gondolnak. Értem ez alatt, hogy nincs baj azzal, ha például tetszeni akarsz a szerelmednek - persze addig, amíg ez nem megy szembe azzal, hogy te hogyan és miben érzed jól magad. Mert ha épp fel kell adnod önmagadat, akkor az a kapcsolat szigorú felülvizsgáltra szorul (nahát, még egy következő poszt téma :) ) Nincs azzal baj, ha örömet akarsz okozni másoknak, hiszen adni jó. És nem is azt jelenti ez az egész, hogy mások érzelmeit figyelmen kívül hagyva, gondolkodás nélkül megbánthatsz másokat. 

elvarasok_kartya.jpg

Néhány kérdés, amit feltehetsz magadnak ezzel kapcsolatosan!

De ne az határozza meg a mindennapjaidat, hogy azon aggódsz, mások mit szólnak majd ahhoz, hogy mit teszel, mit mondasz, hogyan élsz. Ez ugyanis gúzsba fog kötni. Nem fogsz tudni kibontakozni, nem fogod tudni megélni azt az igazi, nagybetűs ént, aki vagy. Mert azzal leszel elfoglalva, hogy mások mit szólnak hozzád. Bolondnak tartanak. Csalódnak benned. Nem hisznek majd benned. Nem kíváncsiak majd rád. 

Mondok valamit. Ha valaki nem kíváncsi arra a valakire, aki igazából vagy, akkor azzal az emberrel nem sok keresnivalód van együtt. Ha emiatt csalódnak benned, az pedig nem a te problémád, hanem az övéké: dolgozniuk kell az elfogadáson, és gondolkodni azon, mit jelent igazából szeretni a másikat. 

Tudom, hogy nem megy egyik percről a másikra az, hogy felszabadulj ez alól a saját magad által kreált nyomás alól. Nem várom, hogy a cikk kelolvasása után megvilágosodsz, és hirtelen nem mások elvárásai határozzák meg a mindennapjaidat - bár baromi jót tenne a hiúságomnak, nem tagadom :))) De első lépésként elég, ha ezeket tudatosítod magadban, és máris el tudsz indulni egy úton, ami végre vezet is valahová!

A fenti képen olyan kérdéseket tartalmazó coaching kártyákat láthatsz, mely kérdéseket ha a témába vágóan felteszel magadnak, segíthetnek önmagad megismerésében, és abban, hogy felülemelkedj ezeken az elvárásokon. Természetesen egy life coach még többet segíthet, ha úgy döntesz hogy időt és energiát szánsz erre!